Lányszorosan összefontam az ujjaimat a ölemben. Hetvenkét éves voltam, a kezeim ráncosak és bütykösek voltak a több évtizedes fizikai munkától. A körmeim rövidek voltak, az ujjaimon ott látszottak az évtizedes varrás és takarítás nyomai. Jessica körmei ezzel szemben frissen voltak lakkozva egy harsány piros árnyalatra.
– Három évvel ezelőtt, amikor George meghalt – folytattam –, te, Matthew, eljöttél hozzám. Azt mondtad, hogy a jogi procedúrák bonyolultak, és hogy a ház tulajdonjogának egy részét vagy a haszonélvezetet át kellene ruházni rád, hogy „könnyebb legyen az ügyintézés”, ha velem történne valami. Hittem neked. A fiam voltál. Aláírtam egy papírt, amit te hoztál elém. Egy végrendelet-kiegészítést és egy előzetes távolmaradási megbízást.
Matthew nyelt egyet, és a tekintete önkéntelenül elkalandozott.
– Én csak biztonságban akartalak tudni, anya…
– Nem, Matthew – szakítottam félbe, felemelve az ujjamat. – Te kihasználtad, hogy gyászoltam. Azt hitted, egy idős, megtört özvegy vagyok, aki nem ért a törvényekhez. De amikor az elmúlt hónapokban láttam, hogyan változol meg Jessica mellett, hogyan kezdesz el úgy viselkedni, mintha ez a ház már a te örökséged lenne, amit életemben elvehetsz tőlem… gyanakodni kezdtem.
Jessica összefonta a karját a mellkasa előtt. Próbálta visszanyerni a tartását, de a lába láthatóan remegett.
– Akárhogy is van, ez a ház Matthew apjáé volt! Matthew-nak joga van itt élni!
Ránéztem Jessicára. Olyan hideg és nyugodt pillantást küldtem felé, amilyet még soha nem láttt tőlem.
– A férjemé volt. És az enyém. És most elmesélem nektek, mi van ebben a borítékban.
Kinyitottam a borítékot, és kihúztam belőle a vastag papírköteget.
– Helen nővérem férje, mielőtt tíz éve meghalt volna, az egyik legelismertebb ingatlan- és vagyonjogi ügyvéd volt a megyében. A partnere, Richard, még mindig praxisban van. Amikor megérkeztem Helenhez, elvittem hozzá azokat a dokumentumokat, amelyeket három éve veled aláírattál velem, Matthew. És tudjátok, mit fedezett fel Richard?
