“Ha megtalálod a gyávagot, ne menj vissza anélkül, hogy a pokolba küldenéd.
Soledad visszatartotta a lélegzetét.
Lehetősége volt bosszút állni tanúk nélkül.
És ahogy Tranquilino leült a járdajárdara, megértette, hogy az a lövés, amire egy éve várt, ugyanazt a dolgát teheti, amit elpusztítani akart.
2. RÉSZ
Soledad letette a puskát.
Nem kelt át fél hegyvonulaton azért, hogy megismételje Tranquilino bűnét. Azt akarta, hogy az igazság túlélje a lövöldözést.
Este visszatért Santa Rosalía del Cobre-ba. A főutca üres volt, de az ajtók és függönyök mögött tucatnyi szem ült. Tranquilino várta őt La Herradura előtt. Katonái sebesülten tértek vissza, és a pletyka már elterjedt az ércben.
“Ön Miss Diana.
Soledad 8 lépésre megállt.
“Elmentem.
“Ferrán kapitányért jött.
“A férjemmért jöttem.
Tranquilino mosolygott a láthatatlan közönség felé.
“Én vertem fejjel.
“Nem. Rejtőzködve lőtted le, mert azt hitted, megalázott Hermosilloban.
A mosoly eltűnt.
Soledad elővette a réz tükröt.
Julián integetett a közönségnek, amikor a revolvere elrepült. Én lőttem.
Egy pillanatra Tranquilino úgy tűnt, mintha elvesztette volna az egyensúlyát anélkül, hogy megmozdította volna a lábát. Rossz embert üldözött. Megölte Juliant, hogy helyrehozza a szégyent, amit a előtte álló nő okozott.
Aztán visszatért a büszkeség.
“Holnap, 12-kor. A cég körforgalomban. Mindenki előtt. Te és én, egyenesen előre.
“Hátat fordíthatok. Te vagy az, akit látni kell.
Aznap este Soledad egy szobát foglalt el a pékség felett. Nem aludt. Kivette a régi plakátot a műsor egy dobozból. Nagy betűkkel állt rajta: CAPTAIN JULIÁN FERRÁN. Lentebb, szinte mint egy jegyzet, megjelent MISS DIANA.
A hajtogatott papírok között volt egy levél Doña Matilde-től, amit Soledad hónapok óta nem nyitott ki. Áttörte a szélét.
Matilde nem kért bocsánatot. Követelte Julián revolverét, és azt mondta, hogy ha Soledad Tranquilino üldözése közben meghal, az újabb szégyen lenne a családnak.
Soledad összeszorította a papírt, amíg össze nem gyűrődött.
