“Olyan magabiztosan kiütöttél…” Ez szórakoztató. A lakás az én nevemre van. “Itt vannak a dokumentumok,” mondta Lilia, miközben átnyújtotta neki a táskát.
Tamara Viktorovna megragadta és kinyitotta. Átnézte az első oldalt, és valami felvillant az arcán. Átfordította az oldalt, újra elolvasta. Másrészt lassabban, mintha valaki hibát talál, de nem talál semmit.
“Mi az… Végül kimondta.
A hangja megváltozott. Már nem az a hangos és magabiztos hangnem, amivel néhány pillanattal korábban az ajtót mutatta. Fiához fordult. Philippe a folyosón a falnak támaszkodott—Lilia nem vette észre, mikor hagyta el a szobát. Ott állt, tekintete a földre szegeződött.
— Philippe. “Az anyós hangja mélyen megnyugodott, és így még félelmetesebbé vált. “Mi ez?”
“Mama…
“Azt kérdezem, mit?” Az. Ez. Ez.
Philippe felemelte a fejét. Anyjára nézett, aztán a feleségére, majd újra az anyjára.
“A lakás Liliáé.” Örökségből vette meg. I… Csak nem javítottam ki, amikor mások másként gondolták.
Tamara Viktorovna mozdulatlanul állt, a dossziét a kezében hallgatta. Furcsa csend volt, messze attól, hogy a szokásos módja volt a lélegzetvételnek egy újabb sorozat előtt. Lilia érzelem futott át az arcán – nem bűnbánat volt, inkább zavarodottság, mintha valaki érzi, akinek a talaj megrogylik a lába alatt.
Ez nem tartott sokáig.
“Szóval megtévesztetek minket,” mondta Viktorovna Tamara, és a megszokott hangok visszatértek a hangjába. Szándékosan rejtetted el, hogy ma így alázatossá tudj minket.
“Semmit sem titkoltam,” válaszolta Lilia. A fiad ezt mindig is tudta. Kérdezd meg tőle.
“Igaza van,” mondta Philippe halkan. Tudtam.
“Megcsináltad?!” Viktorovna Tamara hirtelen fiához fordult, majdnem elejtette az aktát. “Hagyod, hogy kapaszkodjak…” Ennyi beszéd… Tudtad, és nem mondtál semmit?!
Philip nem válaszolt. Rosszul kezelte a helyzetet — úgy állt ott, mint azok, akik hozzászoktak ahhoz, hogy helyettük döntenek, és hirtelen rájönnek, hogy maguknak kell boldogulniuk.
