Viktorovna Tamara nem hívott. Lilia nem számított rá, és nem érintette. Az anyósa azok közé tartozott, akik sosem jönnek békét kötni; Sértődötten távoznak, és így maradnak, mert túl nehéz lenne felismerni valami mást. Lilia ezt elfogadta, mintha tényleg lett volna neki, harag vagy keserűség nélkül.
A válást botrányos nélkül kihirdették. Philip nem vitatott semmit. Talán a lelkiismerete szólt. Talán az anyja végre elmagyarázta neki, milyen helyzetben lesz, ha egy olyan lakásért indít eljárást, ami nem az övé volt. Lilia semmit sem tudott róla, és nem tett fel semmit.
Amikor megkapta a végső dokumentumokat, elment a legközelebbi kávézóba, rendelt egy nagy cappuccinót, és leült az ablakhoz. Az utcára nézett: emberek haladtak el, néhányan sietve, mások sétáltak. Egy kioszk közelében egy nő állt babakocsival; Egy férfi egy nagy, bozontos kutyát sétált. Egy átlagos nap.
Lilia a forró csészéjét tartotta a kezében, és rájött, hogy érez valamit, amit régóta nem érzett: nyugalmat. Nem megkönnyebbülés volt, nem öröm, csak nyugalom. Mintha túl sokáig cipelt volna egy nehéz terhet, és végül a földre tette volna.
Nem csinált nagy terveket. Talán ezen a nyáron elmegy valahova — régóta látni akarta a tengert, de sosem történt meg. Talán végre újra elvégezi azt a munkát, amelyről két éve gondolkodott. Vagy talán csak így élne: csendben, a lakásában, a saját tempójában, kívülálló hangok nélkül, akik elmagyaráznák, kinek kell lennie.
Nagymamája, Zinaida Timofejevna egyszer azt mondta neki: “Vegyél magadnak egy tetőt a fejed fölé, hogy ne tartozz semmivel senkinek.”
Lilia végre megértette, mennyire helyesek ezek a szavak.
