Az ajtó becsukódott. Egy pillanatig mozdulatlanul ült. Felállt, beledobta a hideg teát, és forró teát töltött magának. Visszament a nappaliba, az ablakhoz ment, és az épület alján látta Philippe-et a táskáival, az anyját pedig mellette. Az anyós beszélt, a fiú pedig rázta a fejét. Odamentek az autóhoz és beszálltak. A jármű beindult.
Lilia elhúzódott az ablaktól. Csend uralkodott a lakásban. Nem volt nehéz csend — csak csend volt, mint amikor egy állandó háttérzaj hirtelen megszűnik. Körbejárta a szobákat, visszatette a párnát a kanapéra, felvette a poharat, amit Philippe elfelejtett az éjjeliszekrényén. A lefolyóra tette. Aztán visszament a konyhába.
Másnap felhívott egy ügyvédi irodát, és időpontot foglalt, hogy mindent gyorsan és rendesen rendezzen. Az ügyvéd, egy nyugodt természetű idős férfi, felesleges kérdések nélkül hallgatta meg, és megerősítette, hogy az ügy egyszerű: a lakás nem a házasság során szerzett tulajdon, nem lesz felosztás tárgya.
“Van közös javak?” Kredit, autó?” kérdezte.
“A hintó az övé.” Az esküvő alatt vettem, hitelre, és mindent ő fizetett. Nem fogok semmit követelni.
“Ez ésszerű,” egyezett bele az ügyvéd, miközben elkezdte kitölteni az űrlapokat.
Philippe hívott. Az első héten többször is, de Lilia nem vette fel. Végül üzenetet küldött: “Szükségem van néhány dolgaba.” Ő így válaszolt: “Mondd meg, mikor, ott leszek.”
Szombat reggel jött, összeszedte, ami maradt – könyveket, néhány szerszámot, még egy ruhazsákot. Alig beszéltek egymással. Lilia teát ajánlott neki; ő visszautasította. Ahogy indulni készült, megállt egy pillanatra az ajtón.
“Bánsz valamit?” kérdezte.
Lilia gondolja. Nem a válaszára — már készen állt —, hanem arra, ami ebben a kérdésben rejtőzött. Volt valami ezekben a szavakban, amit Philippe talán nem értett teljesen: vagy remény, vagy az egyszerű vágy, hogy hallja, még mindig itt szívesen látják.
“Nem,” válaszolta. Nem bánom semmit.
Elment.
