Noah egy ideig csendben maradt. Aztán előhúzott egy papírlapot a zsebéből. Négyrészekre volt hajtogatva, a ráncosok szinte fehérek voltak.
“Összeadtam az egészet,” mondta. “Mennyit ettünk itt. Bolti árakat használtam. Sok minden van. Visszafizetem, ha felnőtt leszek.”
Walter elvette az újságot, és tanulmányozta a hosszú oszlopot a számokkal, amelyek gondosan gyerekes kézírással írtak. Aztán visszaadta.
“Már túlfizettél nekem a tűzifáért,” mondta. “És a kerítés javításáért. Most a nagymamád és én tartozunk neked, Noah. Szóval ülj nyugton, és hagyd abba a bolondságokat.”
A fiú hangosan szimatolt, és gyorsabban kezdett faragni.
“Néha nincs sok minden mire, mire anya megkapja a fizetést,” mondta, miközben a cipője mellett lévő fa fürtökre meredt. “És a kicsik éhesek. Szóval én… Nos, megtaláltad. Értem.”
“Megtaláltuk,” egyezett bele Walter. “De ne rejtegetj semmit újra. Ebben a házban a kenyér az asztalra kell, nem párna alá.”
Augusztus elején a korai fehér almák megérlettek, és hamarosan a régi örökségfák is elkezdtek betöltődni. Az ültetvény megnőtt a gyümölcsöktől. Néhol az ágak majdnem a fűig hajlottak.
A gyerekek gondosan szedték az almát, mindegyiket újságba csomagolták, és fa ládákba tették. Noah most maga szervezte a munkát: egy ember a létrán, egy másik az almák elfogása alatta, valaki pedig a teljes ládákat a fészerbe vitte.
Egyetlen alma sem tört össze a láb alatt.
Augusztus huszonán ismét egy mozdony dörgött a kapu előtt.
Susan olyan hangosan érkezett, mint ahogy elment, napégett, új ruhában.
“Nos, kis banditáim, még éltek? Etteted elég ingyen gyümölcsöt? Senki gyomra nem robbant szét, ugye?”
Aztán elhallgatott az udvar közepén.
Az utakat tisztára söpörték. A kerítés mentén lévő gyomokat a gyökereig kivágták. Maga a kerítés egyenesen állt, frissen festve a zöld festék maradványaival, amit Walter öt évig tartott a fészerben. A fészer mellett egy szép tűzifa halom állt. A verandán az ikrek kefével dörzsölték a szandáljukat. Lily törülközővel szárított konzervgyümölcs üvegeket.
