Noah kijött az gyümölcsösből, egy zsák almával az egyik vállán. Nyáron észrevehetően magasabb és szélesebb lett, a nap pedig mély rézbarnára változtatta bőrét.
“Noah! Mit csinálsz, farmmunkásként dolgozol? Tedd le azt a nehéz dolgot!”
“Jó napot, Susan nagymama.” Óvatosan leengedte a zsákot a fa platformra. “Nem dobjuk el a zsákokat. Ezek téli almák. Ha zúzódások vannak, november előtt rothadni fognak.”
Az asztalnál Susan ismeretlenül viselkedett – csendesen. Folyton az unokákra nézett, akik veszekedés nélkül ültek a kanalaikért, és mindenkinek kellemes ételt kívántak, mielőtt enni kezdenék.
“Margaret,” suttogta, miközben unokatestvére felé hajolt, “mit etettél nekik? Otthon egy nap alatt szét tudnák bontani a lakást.”
“Csalántea,” válaszolta Walter az asztal végéről. “Nagyon egészséges. És ha nem akarsz bemenni a kertbe, azonnal megharapja a lábaidat.”
Tea után Susan kinyitotta a nagy táskáját.
“Rendben, akkor. Veszünk néhány bogyót, néhány üveg bezercelt, és talán három zsák almát. Adok egy kis pénzt a sofőrnek, és mindent betehet a csomagtartóba. Úgyis mindez ingyen nőtt. A föld mindenkié.”
Noah, aki az ajtó közelében állt, előrelépett, míg közvetlenül a táskák elé nem állt.
“Nem, Susan nagymama. Semmi sem nőtt ingyen.”
“Mit mondtál nekem?”
“Az egész nyarat azzal töltöttük, hogy megvédtük ezt az gyümölcsöst a betegségektől,” válaszolta Noah nyugodtan, találkozva a szemével. “Minden nap öntöztük. Vödrekben vittük a vizet a kútból, mert a szivattyú kiégett, és a nagypapának szétszednie és megjavítania. A nagymama későig fent maradt, és üvegeket zárt le, hogy legyen étünk télen. Nagypapa mindkettőnknek adott egy ládát almát, hogy hazavigyük anyánkhoz. De nem engedjük, hogy bárki máshol zsákokat vigyen és kiosztogatja. Ezt a munkát mi csináltuk.”
A konyha olyan csendes lett, hogy mindenki hallotta a tücsköket a tűzhely mögött.
Susan elpirult. Mély levegőt vett, egyértelműen készülve arra, hogy elmondja az egyik szokásos beszédét önző és hálátlan rokonokról. Aztán öt nyugodt gyerekre nézett, akik visszanéztek rá.
