Az ikrek felálltak, és Noah mellé álltak.
Lily megfogta Chloe kezét.
“Hát, fulladj meg az almáiddal,” suttogta Susan, miközben megragadta az üres táskáinak fogantyúit. “Nyomorult szűkségek.”
“Jó utat, Susan,” mondta halkan Margaret anélkül, hogy felállt volna. “Már bepakoltam a lelét a gyerekek hátizsákjába. Két üveg mindegyik. Csak vigyázz, hogy ne törd el őket útközben.”
A búcsú kínos volt.
Susan előre sétált, cipője hangosan csapott a kavicsoson. A gyerekek követték őt.
Majdnem elérték az útkanyart, amikor Noah megállt, megfordult, és visszafutott.
Gyorsan odament Walterhez, átkarolta az öreg nyakát – ügyetlenül és hevesen, ahogy csak egy fiú képes –, és a pólója gallérjába szólt.
“Jövő nyáron egyedül megyek. Vonattal tudok menni. Be akartuk fejezni a pavilont, emlékszel?”
“A faanyag a fészerben van,” válaszolta Walter, miközben egy nehéz kezét a fiú vállára tette. “A deszkák szárazak. Gyere vissza.”
Aznap este olyan csendes volt a ház, hogy mintha csendben csendült volna.
Margaret bement a konyhába, hogy vizet tegyen a teához, majd megállt.
Egy fa gonya állt az ablakpárkányon. Kissé görbe volt, egy rövid szárnyal, de valaki gondosan csiszolta, míg a fa sápadt és sima lett.
Alatta egy négy darabra hajtott grafikonpapír feküdt.
Walter nagypapa,
Mindent kitaláltam. Elég deszkánk van, ha a tetőt dőlő lesz. Júniusban jövök.
Ott állt, kezében tartotta a cetlit, amíg a tűzhelyen lévő vízforraló el nem kezdett fütyülni.
“Walter,” kiáltotta a folyosó felé, hangja valamiért remegett. “Gyere ide.”
Felvette a fa madarat, a fény felé fordította, és végigsimított az egyenetlen szárnyon.
“Nézd csak,” mondta. “Egy gólya. A megfelelő madarat választotta. Gólyák mindig hazajönnek, Margaret. Ez a természetükben van.”
Kint augusztusi köd emelkedett fel az ültetvény fölé. A levegő érett almák és száraz gyomok illata volt, és sok év után először az a ház, amely korábban üresnek tűnt, már egyáltalán nem tűnt üresnek.
