1
. RÉSZ Amikor a város úgy döntött, hogy Marisol “túl furcsa” gyerek ahhoz, hogy otthont kapjon, egyedül hagyták Nochistlán ajtaja alatt egy takarózsákkal, egy fa madaradal és poros lábakkal.
Hat éves volt. Apja hónapokkal korábban egy bánya összeomlása során halt meg, anyja pedig egy rosszul kezelt láz miatt gyengült, így nem élte túl a telet. Azóta Marisol alig beszélt. Nem azért, mert nem tudta, hanem mert minden alkalommal, amikor megpróbálta, úgy érezte, hogy a torka beszorul, mint egy ajtó.
A önkormányzati hatóságok több családot gyűjtöttek össze, hogy ideiglenes otthont találjanak neki. Egy nő megkérdezte, tud-e főzni. Egy másik azt akarta tudni, hogy beteg-e a fejében. Egy házaspár néhány másodpercig figyelte őt, és megkérte, hogy ismerkedjenek meg egy másik gyerekkel.
Délben csak a városi tanács titkára, Marisol, és a száraz kabócák hangja maradt.
Ekkor megérkezett Braulio Castañeda.
Ő volt a Las Alondras hacienda tulajdonosa, amely két mérföldre volt a várostól. A patakból áradó árvíz miatt elvitte feleségét, Elenát és fiát, Tomászt. Sót, szöget és patkót vásárolt, nem azért, hogy senkiről gondoskodjon.
A titkár elfogta.
“Don Braulio, a lánynak szüksége van egy felelősre, amíg a gyámsága elrendeződik.
Braulio Marisolra nézett. Egy faragott madarat tartott, ami elmerült a szorítástól.
“Nem lányért jöttem.
Megfordult.
Marisol felszállt a padról, és utána futott. Utolérte őt a lova mellett, megragadta az ujját, és a fülére mutatott.
Braulio összevonta a szemöldökét, de meghajolt.
A lány csak 8 szót suttogott.
A férfi mozdulatlanul állt.
“Ki mondta ezt neked?”
Marisol megölelte a madarat, és lenézett.
Braulio a titkár felé fordult.
“Készítsd elő, ami szükséges.” Ő velem jön.
Senki sem értette a változást.
Alkonyatkor megérkeztek Las Alondrasba. A hacienda nagy volt, de úgy tűnt, elfelejtette az álmodozást. Két öreg kutya aludt a folyosó alatt, néhány csirke csipkedett a kút mellett, és egy ajtót kopogott a szél.
Doña Luz, a szakács, kijött egy lámpással.
