“És ez a lény?”
—Marisol. Itt marad.
Braulio egyetlen szobát adott neki a konyha közelében.
“Senki sem él ingyen. Holnap segíthetsz a csirkékkel.
Marisol bólintott.
Hajnal előtt Doña Luz egy magasabb seprűvel söpörte a teraszt. Ezután a nedves fát a napfény helyén rendezte, és megtöltötte az ivószökőkutakat anélkül, hogy bárki kérte volna.
Braulio nem gratulált neki. Aznap délután azonban egy darab piloncillo kenyeret hagyott a tányérja mellett.
Így kezdődött egy csendekből álló együttélés.
Amikor dörgött, Braulio egy lámpást hagyott gyújtva a lány szobája előtt. Amikor kiment a mezőre, Marisol a kávéját az asztal ugyanarra a végére tette. A két kutya elkezdett elaludni az ajtaja közelében, és a csirkék követték őt az udvaron.
Egy héttel később Nube, egy fehér kanca, akit Braulio születése óta nevelt, megbetegedett. Az állatorvos megtisztította az egyik patáján lévő fertőzött sebet, és figyelmeztetett, hogy ha éjszaka felnő a láz, elveszítheti.
Braulio bezárkózott az irodájába. Már túl sok szerettét temett el.
Marisol nem tette.
Az éjszakát azzal töltötte, hogy vizes ruhákat cserélt, vizet hozott Cloud orrára, és simogatta a nyakát, amikor a kanca remegett.
Hajnalban a művezető megtalálta őt a szalmán aludva, egyik kezével még mindig az állaton. A láz lenyugodott.
Braulio a karcolt ujjaira nézett, és megértett valamit, ami kényelmetlenül érezte magát: az a lány gondoskodott arról, amit már nem volt bátorsága elintézni.
Aznap délután a folyosóra hívta.
“Miért tetted?”
Marisol megmutatta a fa madarat, Nube-ra mutatott, majd megérintette a mellkasát.
Brauliónak nem volt szüksége többre.
Két éjszakával később, amikor elhaladt az istálló előtt, egy halk hangot hallott.
Marisol valamit motyogott Nube-nak.
Braulio nem lépett be. Tovább sétált. Ha a lány egy kancával akart beszélni, és nem a világgal, nem fogja erőltetni.
De néhány nappal később, amikor visszatért a faluból, egy 7 éve zárva lévő szoba ablakait találta nyitva.
Dühösen felment.
