Marisol bent volt, és egy zongorát porolt. Az egyik oldalon Elena ruhája és egy portréja Thomasszal volt.
“Menj innen!”
Marisol nem futott el.
Elővett egy szárított dáliát a vázából, a zongorára tette, és a elhagyatott kert felé mutatott.
Braulio elsápadt.
Mert akkor pontosan eszébe jutott a nyolc szó, amit a lány a téren suttogott neki:
“Anyám azt mondta, hogy a dáliái még mindig várnak a vízre.”
2. RÉSZ
Marisol anyja fiatal nőként dolgozott a Las Alondras konyhájában. Évekkel a lány születése előtt Elena segítséget kért a kertben lévő dáliák gondozásához. Halála előtt nem sokkal azt mondta neki, hogy bármi történjék is, nem szabad hagyniuk a virágokat megszáradni. A nő megtartotta ezt a történetet, és később elmesélte a lányának.
Braulio nem felejtette el az ígéretet. Elhagyta őt, mert az emléke fájt neki.
Marisol megfogta a kezét, és egy ablakhoz vezette. A kert aljnövényzetében egy kis zöld hajtás is volt.
Hetek óta titokban öntözötte.
Braulio leült a zongora elé, és eltakarta az arcát. Marisol mellette maradt, anélkül, hogy megpróbálta volna betölteni a csendet. Másnap reggel a két lány megjelent a kertben reggeli előtt. Kiszedte a gyomokat; Egy öreg kanállal forgatta a földet.
Doña Luz a folyosóról figyelte őket anélkül, hogy bármit mondott volna.
Ettől a naptól kezdve Las Alondras elkezdett változni. Braulio árkokat javított, ismét munkásokat fogadott, és nem zárkózott be az üveggel az éjszakakor. Marisol továbbra is segített a csirkékkel, etette a két kutyát, és meglátogatta Nube-t, aki teljesen felépült.
Ez megváltoztatta azt is, ahogyan Braulio beszélt róla.
Amikor egy beszállító “a kis néma” után kérdezett, ő abbahagyta a zsák ellenőrzését, és egyenesen előre nézett.
“A neve Marisol.
Ugyanazon az éjszakán a lány fél kenyert hagyott Braulio kávéja mellé.
Ám a hacienda újjászületése kényelmetlenné tette szomszédját, Faustino Renteriát.
