1. Fejezet: A megdermedt pillanat
Apa szemei tágra nyíltak, ahogy a barna papírzacskó alján egyre gyorsabban terjedt a sötét, vörösesbarna folt. A szoba levegője hirtelen olyan nehézzé vált, mintha ólommal telt volna meg. A fertőtlenítő és a viasz szaga mögül áradt a friss vér fémes, fojtogató bűze.
Arthur kezében megremegtek a papírzacskó fülei. Megmerevedett, tekintetét a kettévágott, véres lakatról lassan rám emelte. Az arca teljesen elsápadt, mintha egyetlen pillanat alatt szívta volna ki belőle az életet a szörnyű felismerés. A szemeiben nem a megszokott gyengeség vagy a nagymama iránti vak engedelmesség tükröződött többé, hanem egy mély, pusztító döbbenet.
– Arthur, ne most! – sziszegte Dr. Harrison, miközben elkeseredetten próbálta letörölni a vért az ujjairól egy pamutkendővel. A doktor homlokán hideg izzadságcseppek csillogtak a neonfényben. – Nincs időnk! Margaret emberei mindenhol ott vannak a kórházban. Ha a recepciós észreveszi, hogy a sín már nincs a lábán, vagy ha meghallották a vágó hangját, azonnal értesítik őt.
Apa nem válaszolt. Lehajolt hozzám, és lassú, reszkető mozdulattal letérdepelt az orvosi vizsgálóasztal mellé. Kinyújtotta az ujjait, de nem merte megérinteni a bőrömet. A vádlisizmom mélyén lila és fekete barázdákat hagyott a fém: az acéllánc szemei hónapokon át préselődtek a húsomba, és a bőröm sok helyen felrepedt, elfertőződött.
– Lily… – mondta apa, és a hangja megtört, mint a száraz gally. – Én… én azt hittem, segítek neked. Azt mondta, ha nem hordod a sínt, soha többé nem fogsz tudni járni. Azt mondta, a fájdalom csak a csontok gyógyulásának a jele…
– Apa… – suttogtam alig hallhatóan. A torkom kiszáradt a félelemtől. A fájdalom most, hogy a lánc feszítése megszűnt, nem enyhült, hanem égető, lüktető rohamként áradt szét az egész testemben. – Ugye nem viszel vissza? Kérlek, apa… ne vigyél vissza a birtokra!
