A oltár mögött egy nehéz, vasalással megerősített tölgyfa ajtó vezetett a föld alá. Apa megfogta a rozsdás kilincset, és teljes erejéből lenyomta. Az ajtó nyögve kinyílt, és hűvös, dohos levegő áradt ki a mélyből.
Láttam, ahogy apa fénysugara elmerül a sötétségben. A léptei visszhangoztak a kőlépcsőkön. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Odakint az szél süvített a fák között, és a távolban mintha motorzúgást hallottam volna.
– Apa? – hívtam halkan.
Nem érkezett válasz. A szívem hevesen verhetett a mellkasomban. Kínzó fájdalommal próbáltam felülni a padon, óvatosan kinyújtva a bekötözött lábamat.
Aztán hirtelen lépteket hallottam a lépcső felől. Apa bukkant fel, a kezében egy nehéz, fekete fémkazettával. Az arca koromfekete volt a portól, de a szemei égtek.
– Megtaláltam – mondta rekedten. – Anyád naplója… és az orvosi leletek. Margaret nem szívrohamról állított ki igazolást. Anyádat szisztematikusan mérgezték ólom- és arszéntartalmú szerekkel, amiket az orvosságába kevertek.
A fémkazettán ott állt a hiányzó lakat helye. A zár szerkezete pontosan megegyezett azzal, amit Dr. Harrison levágott a lábamról. Margaret nemcsak fizikai gúzsba kötött engem, hanem anyám meggyilkolásának tárgyi bizonyítékát is felhasználta arra, hogy engem megnyomorítson.
Hirtelen erős fényszórók pászztázták végig a kápolna törött ablakait.
5. Fejezet: A szembesülés
A motorkattogás leállt. A kápolna előtt két ajtó csapódása visszhangzott a sötétben.
– Arthur! – szólalt meg egy metsző, hideg hang az udvarról. A nagymama hangja volt. Olyan nyugodt és parancsoló volt, mintha csak a vasárnapi teára hívna minket. – Tudom, hogy bent vagytok. Ne csinálj hülyeséget. A kislánynak orvosi segítségre van szüksége, te pedig nem vagy abban az állapotban, hogy gondoskodj róla.
Apa gyorsan a hátam mögé tolta a fémkazettát, és felállt. Előlépett a kápolna közepére, a megmaradt fénysugárba.
– Ne gyere közelebb, Margaret! – kiáltotta apa. A hangja megszakadt a düh től. – Tudom, mit tettél Elizabeth-tel. És tudom, mit tettél a lányommal!
