Dr. Harrison gyors mozdulatokkal tisztította meg a sebeimet. Steril gézt és hűsítő kenőcsöt tett a sérült felületekre, majd szoros kötést tekert a lábamra. Minden egyes érintésnél összerándultam, de igyekeztem nem felsírni.
– Figyeljen rám, Arthur! – lépett közelebb Dr. Harrison, és megragadta apa vállát. – A lányának azonnali sebészeti ellátásra és antibiotikumra van szüksége. A szepszis határán áll. De ha ebben a kórházban jegyezzük be a sérüléseit, az igazgatóság fél órán belül értesíti az anyját. Margaret nem fogja engedni, hogy ez napvilágra kerüljön. Magát elmegyógyintézetbe záratja, a kislányt pedig egy eldugott szanatóriumba viszi, ahonnan soha nem jut ki.
Apa lassan felállott. A papírzacskót a kabátja alá rejtette. Az állkapcsa összerándult, és a tekintetében egy olyan idegen, sötét határozottság jelent meg, amit tizenkét éve alatt még soha nem láttam rajta.
– Hol van a hátsó kijárat? – kérdezte apa halk, de jéghideg hangon.
– A gazdasági folyosón keresztül, a mosoda mögött – válaszolta a doktor con a kulcscsomóját előhúzva. – A kocsim a hátsó udvarban áll. Vigyék el. A slusszkulcs a kesztyűtartóban van egy pótkulccsal együtt. Menjenek a városi menedékházba vagy egyenesen a tartományi rendőrkapitányságra, de ne a helyi őrsre! A helyi seriff Margaret zsebében van.
– Miért csinálja ezt, doktor? – kérdezte apa. – Maga is neki dolgozik.
Dr. Harrison lehajtotta a fejét, és az arca eltorzult a szégyentől.
– Mert tíz évvel ezelőtt nem mondtam nemet az anyjának, amikor megkérte, hogy hamisítsak meg egy halotti bizonyítványt… És azóta minden éjjel azzal a bűntudattal fekszem le. Legalább ezt a kislányt megmentem.
2. Fejezet: A menekülés
Dr. Harrison felnyitotta a vizsgáló hátsó ajtóját, amely egy homályos, fertőtlenítőszagú folyosóra nyílt. Apa óvatosan a karjába vett. Bár már tizenkét éves voltam, a krónikus alultápláltság és a bezártság miatt olyan könnyű voltam, mint egy kisgyermek. Fejemet a vállára hajtottam, és éreztem, ahogy a mellkasa hevesen zihál.
