Gyors léptekkel haladtunk végig a félhomályos szervizalagúton. A mennyezeti csövekből gőz sziszegve áramlott ki, a távolban pedig a mosodai gépek egyenletes, dübörgő zaja visszhangzott. Minden egyes lépésnél attól féltem, hogy felbukkan valaki a sarkon: a nagymama komor, fekete ruhás sofőrje vagy a birtok ápolói.
– Tartsd csukva a szemed, Lily – suttogta apa a hajamba. – Nem lesz semmi baj. Többé nem bánthat.
Kiértünk a hűvös, őszi levegőre. Az eső csendesen szitált, sötétre áztatva az aszfaltot. Dr. Harrison régi, szürke kombija a kuka konténerek mögött parkolt. Apa kinyitotta a hátsó ajtót, óvatosan lefektetett a hátsó ülésre, és egy vastag pokrócot terített rám.
A motor köhögve indult be. Ahogy elhagytuk a klinika hátsó udvarát, a visszapillantó tükörben láttam, ahogy a főbejáratnál megáll egy fekete, elegáns limuzin. A nagymama autója volt. A hátsó ajtó kinyílt, és a nagymama jellegzetes, ezüstfejű sétapálcája koppant a járdán.
– Észrevette… – suttogtam remegve, ahogy visszanéztem. – Apa, meglátott minket!
Apa a gázpedálra lépett. A kombi felbőgött, és kanyarodott a főút felé.
– Nem számít, mit látott – mondta apa, és a hangjában lévő elszántság teljesen új volt számomra. – Többé nem megyünk vissza a birtokra.
A városon keresztül vezető út során apa egyetlen szót sem szólt. A kezével görcsösen szorította a kormánykereket, a szemei pedig folyamatosan a visszapillantó tükröt pásztázták. A barna papírzacskó az anyósülésen hevert, és a benne lévő szétvágott lakat fémesen zörgött minden egyes úthibánál.
– Apa… mi volt az a zár? – kérdeztem halkan a hátsó ülésről, miközben a fájdalomcsillapító, amit Dr. Harrison adott, lassan kezdeni kezdte hatását. – Miért ijedtél meg annyira, amikor megláttad a sárgaréz lemezt?
Arthur hosszasan hallgatott. Az autó ablaktörlői ritmikusan csikorogtak a szélvédőn.
– Az a lakat… – kezdte apa, de a hangja elakadt. – Az a lakat az édesanyádé volt. Emlékszel még anyádra, Lily?
