A kápolna ajtajában megjelent a nagymama alakja. Magas volt, egyenes tartású, drága szőrme kabátban, a kezében a szokásos ezüstfejű pálcájával. Mögötte ott állt két magas, szótlan férfi – a birtok biztonsági emberei.
– Ó, Arthur… – sóhajtott a nagymama, és elnézően megrázta a fejét. – Milyen gyenge voltál mindig is. Elizabeth túlságosan okos volt a saját jóságához képest, te pedig túl együgyű. Azt hiszed, megérted a dolgokat? A családi vagyon, a birtok, a státuszunk… ezek mind áldozatokat követelnek.
– Láncot tettél egy tizenkét éves gyerekre! – üvöltötte apa. – Elfertőződött a bőre! Meg akartad nyomorítani!
– Meg akartam védeni! – válaszolta a nagymama hűvösen, egyetlen lépést téve előre. – Úgy járkált volna, mint az anyja. Elment volna, elhagyta volna ezt a családot, elpazarolta volna az örökségét. Egy beteg gyermek felett én rendelkezem. Egy egészséges lány felett te rendelkeznél… te pedig képtelen vagy vezetni ezt a családot. Add oda a kazettát, Arthur. És menjünk haza. Megbeszéljük az orvosokkal, hogyan rendezzük ezt el.
– Soha többé nem megyünk haza hozzád – mondta apa.
A nagymama intett a fejével a mögötte álló két férfinak.
– Hozzátok ki a kislányt. Arthurt pedig intézzétek el.
A két férfi elindult előre. Apa felkapott egy nehéz, törött fadarabot a földről, de tudtam, hogy semmi esélye sem volt ellenük. A félelem teljesen megbénított. Lttam, ahogy az egyik férfi megragadja apa karját, és a földre teperi.
– Apa! – sikoltottam.
Ebben a pillanatban éles szirénázás törte meg az éjszaka csendjét. Kék és piros fények árasztották el a kápolna környékét. Több rendőrautó gördült be a kőkerítés melletti útra, és a fényszóróik elvakították a kápolnában állókat.
– Rendőrség! Mindenki maradjon a helyén! – kiáltotta egy hang egy hangszórón keresztül.
A nagymama arca először veszítette el a magabiztosságát. Lépett egyet hátra, de a kápolna ajtaját már felfegyverzett rendőrök vették körül. Az élen Dr. Harrison haladt, mellette egy magas, egyenruhás tiszt.
