1.
RÉSZ —Még gyászolni sem van jogod. Anyám semmi sem volt a tiéd.
Monica nagynéném kiabálta nekem az atemajaci temető bejáratánál, a szomszédok előtt, akik eljöttek búcsút a nagymamámtól. Mögötte Patricia, a másik nagynéném, fekete esernyőt tartott, és úgy nézett a ruháimra, mintha könyörögni jöttem volna.
“Csak el akarok jönni búcsút,” válaszoltam.
“Nos, mondj el búcsút a járdáról.” Anyád kivitt egy nevelőszülői otthonból, de ettől még nem tartoztál közénk.
Ugyanazt a szégyent éreztem, mint 16 évesen, amikor Monica anyám merekülésén “összeszedettnek” nevezett. A nevem Renata, 33 éves vagyok, és sebésznővér vagyok Guadalajarában. Anyám, Inés, hivatalosan örökbe fogadott, amikor 5 éves voltam. Ő volt Elisa Carrillo, a nagymamám legfiatalabb lánya, és balesetben halt meg, amikor középiskolás voltam.
Aznap este a nagynéneim olyan rokonokhoz akartak küldeni, akiket nem is ismertem. A nagymamám még egy ételt tett az asztalra, és azt mondta:
“Inés lánya még mindig az unokám. Itt ér véget a vita.
17 évig ez volt az otthonunk. Egy régi épület, terasszal és egy citromfával, amit anyám ültetett, amikor elvitt oda élni. A nagymamám élete nagy részét a Polgári Nyilvántartásban töltött iratokkal dolgozta. Nem volt szeretetteljes a szavakkal; Hagyott vágott gyümölcsöt az iskolába menés előtt, és ébren várt, amikor elhagytam az éjszakai műszakot.
Három évvel ezelőtt agyi érrendszeri eseményt szenvedett el. A bal oldalán is elveszítette a mozgékonyságát, és hónapokig még a víz ivásához is szüksége volt segítségre. Állandóan hozzáköltöztem, megváltoztattam a kórházi beosztásomat, és fizettem Doña Nataliának, a szomszédunknak, hogy elkísérje a munkámban. A nagynéném vasárnaponként édes kenyérrel jöttek, pedig tudták, hogy a nagymamám cukorbeteg.
Vagy talán sosem érdekelték.
Ehelyett pontosan tudták, mennyi hosszú a terep. Iván, Monica fia, többször is elment egy mérőszalaggal. Azt mondta, csak ki akarja számolni, mennyibe kerülne a kapu javítása, de egy délután hallottam, hogy említette az ingatlanügynökséget.
