A nagymamám is hallotta. A székéből, az étkezőablak mellett, felnézett, és megkért, hogy tartsam meg az ingatlan nyugtát. Mindent megtartott.

Augusztusban kétszer kísértem el a közjegyzői irodába a központban. Azt mondta, rendbe akarja tenni a papírjait. Kint vártam, mert ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül menjek be. Számomra ez egy olyan nő mániájának tűnt, aki évtizedeket töltött az archívumok gondozásával. Ma azon tűnődtem, mit láttam előre.

Most már három napja halott, és már nem tudta megvédeni magát.

“A táskáid Nataliánál vannak,” jelentette be Patricia. Kicseréljük a furnérokat. A tulajdon a lányoké volt, nem annak a lányé, aki a nyugdíjából élt.

Megtudtam, hogy több szomszéd is hallgatott rá. Senki sem szólt semmit. A nagymamám reggelén, amikor a temetkezési vállalat várta, hogy átvegye a holttestét, Monica megérkezett Ivánnal és egy lakatossal. Patricia kinyitotta a fiókot, ahol a nagymamám a dokumentumait tartotta. Lefotóztam a lakatos járművének rendszámát és a műanyag zacskókat, ahová az egyenruháimat tették. Aztán kimentem, mert hangosan vitatkozni az ágya mellett úgy tűnt, mintha ez is tiszteletlen lenne vele.

Pero no pensaba renunciar a lo que me pertenecía.

Llevaba en mi bolso una copia de mi acta de nacimiento actualizada, donde Inés figuraba como mi madre. Y también las fotografías de las libretas donde anoté, durante 3 años, medicamentos, citas, gastos y los días en que mis tías ni siquiera llamaron.

—Voy a regresar por mis documentos —dije.

Mónica soltó una carcajada.

—Regresa con un abogado, si te alcanza. Tú no eres sangre. Nosotros vamos a vender esa casa y se acabó.

Al fondo escuché la campana de la capilla. Me di la vuelta sin responder. El limonero, la cama vacía, el olor del jabón que usaba mi abuela: todo parecía más lejos que nunca.

Había avanzado unos metros cuando un hombre de cabello canoso me alcanzó. Protegía una carpeta de la llovizna con el saco.