A kórházba vezető út egyetlen elmosódott pillanatnak tűnt. A kezem olyan erősen szorította a kormányt, hogy az ízületeim teljesen elfehéredtek. Az agyam folyamatosan pörgött, próbáltam összerakni a darabkákat. Örökbefogadási nyilvántartások. Jogi tanács. Egy teszt. És mindenekelőtt az a dermesztő figyelmeztetés, hogy ne szóljak Jessicának.
Amikor berohantam a Cascade Regionális Kórház sürgősségi osztályára, a levegő nehéz volt a fertőtlenítő és a félelem szagától. A recepciós a harmadik emeleti sebészeti váróba irányított.
Ahogy kiléptem a liftből, egy negyvenes éveiben járó, elegáns, sötét kosztümöt viselő nő állt fel az egyik műanyag székből. Fekete, vastag keretes szemüveget viselt, a kezében pedig egy bőr aktatáskát tartott.
– Ethan Hayes? – lépett oda hozzám, a hangja nyugodt volt, de határozott.
– Igen. Ön Maya Sharma? Hogy van az apám?
– A műtőben van. Dr. Aris operálja, ő az egyik legjobb érsebészünk. Az állapota kritikus volt, amikor behozták, de a műtét eddig komplikációk nélkül zajlik. – Egy pillanatra megállt, és mélyen a szemembe nézett. – Kérem, üljön le, Mr. Hayes. Amit most át kell adnom önnek, az nem lesz könnyű.
Leültem egy hideg, kék székre. Maya kinyitotta az aktatáskáját, és előhúzott egy vastag, barna borítékot. A lezárásnál apám reszketeg kézírásával az én nevem állt.
– Az apja tegnap délután keresett fel az irodámban – kezdte Maya, miközben átnyújtotta a borítékot. – Kifizette a konzultációs díjamat, egy DNS-teszt gyorsított eljárásának költségeit, valamint megbízott azzal, hogy szerezzek be bizonyos bírósági végzéseket. Összesen ezer dollárt hagyott nálam készpénzben. Azt mondta, a fia adta neki.
A torkomban gombóc nőtt. – Mire kellett ez az egész? Kinek a DNS-tesztje?
– Azt hiszem, a legjobb, ha ezt az apja szavaiból tudja meg. Olvassa el a levelet. Addig én itt várok.
Reszkető ujjakkal téptem fel a borítékot. Két dolog volt benne: egy többoldalas, kézzel írt levél apámtól, és egy vastag paksaméta hivatalosnak tűnő, pecsétes papír. Először a levelet hajtogattam ki.
