Öt óra tíz perckor a műtőajtó kinyílt, és Dr. Aris lépett ki rajta. Fáradt volt, de mosolygott.
– Megcsináltuk – mondta, miközben levette a maszkját. – Az édesapja erős ember. Az aneurizmát sikeresen elláttuk. Most az intenzíven van, mesterséges kómában tartjuk holnap reggelig, hogy a szervezete pihenjen, de túl van az életveszélyen.
A megkönnyebbülés könnyei égtek a szememben. Megköszöntem az orvosnak, majd az üvegfalon keresztül megnéztem apámat. Olyan kicsinek és törékenynek tűnt a csövek között. Rá tettem a kezem az üvegre.
– Köszönöm, apa – suttogtam. – Én intézem a többit.
Amikor beültem az autóba, hogy hazahajtsak, minden idegszálam feszült volt. Jessica már otthon volt. Láttam az autóját a felhajtón.
Vettem egy mély levegőt. Színészkednem kellett. Egy olyan nővel álltam szemben, aki tizenegy éven át képes volt minden reggel a szemembe nézni, miközben elrabolta tőlem a saját gyermekemet.
Kinyitottam a bejárati ajtót. A házban a drága vaníliás gyertyák illata terjengett, a háttérben halk jazz zene szólt. Jessica a konyhaszigetnél állt, egy pohár fehérbort forgatva a kezében, egy magazint lapozgatva. Amikor meghallotta az ajtót, felnézett.
– Na végre – mondta, és egy apró kortyot ivott a borból. – Hogy van a drága apád? Remélem, az az ezer dollár megérte, bármilyen “jogi tesztről” is beszélt.
A gyomrom görcsbe rándult a cinizmusától, de az arcomat rezzenéstelenül tartottam.
– Túlélte a műtétet – mondtam, levéve a kabátomat. – Még nincs magánál. Rettenetesen kimerült vagyok. Felmegyek lezuhanyozni.
Jessica megforgatta a szemét. – Természetesen. Mindig ez van. Ő bekerül a kórházba, te meg rohansz. Még azt sem kérdezted meg, milyen volt a napom.
– Sajnálom, Jess. Milyen volt a napod? – kérdeztem, miközben elindultam a lépcső felé.
– Fárasztó. És felhívott az ingatlanosunk, hogy a szomszéd házat eladták. Úgyhogy talán beszélhetnénk arról, hogy mi is eladjuk ezt, és valami nagyobbat veszünk. Hiszen úgyis a te neveden van, simán átvihetnénk egy új hitelbe, de ezúttal közös néven.
