Tudod, ki kezelte a postát akkoriban a régi albérletetekben. Tudod, ki intézte a hivatalos ügyeket, amíg te heti hatvan órát dolgoztál a cégnél. És tudod, ki gyűlölte Sarah-t annyira, hogy még a nevét is megtiltotta kimondani a házban.
Jessica volt az.
A pénzt, amit adtál, arra használtam, hogy Ms. Sharma hitelesítsen egy DNS-tesztet köztem és Emma között, és hogy elindítsa a nyomozást az okirathamisítás ügyében. Nem akartam, hogy Jessica neszt kapjon, amíg nincs a kezünkben a megdönthetetlen bizonyíték.
Bocsáss meg nekem, hogy eddig titkoltam. Csak meg akartalak védeni. Ha túlélem ezt a műtétet, együtt csináljuk végig. Ha nem… kérlek, találd meg a lányodat. Szüksége van rád.
Szeretettel,
Apa”
A papír remegett a kezemben. A betűk összefolytak a szemem előtt.Egy lányom. Van egy lányom.
És Sarah… Sarah meghalt. Egyedül, egy kórházban, miközben én azt hittem, valahol Európában él, ahogy a „búcsúlevelében” írta.
Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt. A kórház falai mintha összenyomódtak volna. Felpattantam, a papírok a földre hullottak. Maya Sharma csendben lehajolt, és összeszedte őket.
– Mr. Hayes? – kérdezte halkan.
– Ez… ez igaz? – suttogtam, bár a zsigereimben már tudtam a választ.
– Az apja DNS-tesztje, amit tegnap este sürgősséggel kielemeztettünk egy magánlaborban, 99,9%-os bizonyossággal igazolja a nagyszülői kapcsolatot. Emma a maga biológiai lánya. – Maya kinyitotta a barna borítékban lévő hivatalos aktát, és elém tett egy fénymásolatot. – És itt van a lemondó nyilatkozat. Nézze meg az aláírást.
Rápillantottam. A nevem állt ott. Ethan James Hayes. A betűk formája, a dőlésszög kísértetiesen hasonlított az enyémre. De én balkezes vagyok, a nyomás mindig erősebb a betűk elején. Ez az aláírás túl tökéletes, túl „rajzolt” volt.
És akkor eszembe jutott valami. Tizenegy évvel ezelőtt. Jessica épp befejezett egy asszisztensi tanfolyamot, és büszke volt rá, milyen jól tudja utánozni az emberek kézírását. Akkor még vicceltünk is vele, hogy csekkeket fog hamisítani.
