– Nem dobhatsz csak úgy ki! A fele az enyém! – sikoltotta.
– A börtöncellád fele lesz a tied! – ordítottam vissza. – Pakolj!
Ott álltam a folyosón, és végignéztem, ahogy zokogva, átkozódva rohangál fel-alá a lépcsőn. Megpróbált még egyszer könyörögni, de amikor látta a tekintetemet, tudta, hogy halott ember számára. Ötvennégy perccel később a bejárati ajtó bevágódott mögötte. A gumik csikorogtak a felhajtón, ahogy elviharzott.
A ház hirtelen csendes lett. Olyan csendes, mint még soha. Leroskadtam a kanapéra, a fejemet a kezeim közé temettem, és hagytam, hogy az elmúlt órák minden feszültsége és fájdalma kitörjön belőlem. Zokogtam. Zokogtam Sarah-ért, a kislányomért, az ellopott évekért, és apámért, akit majdnem elveszítettem a folyamat során.
Másnap reggel hétkor ott ültem a kórház intenzív osztályán. Apám ágya mellett.
Láttam, ahogy a szemhéja megrezzen, majd lassan, nehézkesen kinyílik. A szemei fókuszáltak, körülnézett a szobában, és amikor meglátott, egy halvány, fáradt mosoly jelent meg az arcán.
Megszorítottam a kezét.
– Szia, apa.
Lehúzták róla a lélegeztetőgépet, így beszélni még alig tudott, de a hangja rekedten, suttogva kiszökött a kiszáradt ajkain.
– Elolvastad?
– Mindent, apa. Mindent tudok.
– Jessica?
– Nincs többé az életünkben. Kidobtam. Az ügyvédünk ma reggel adja át a bizonyítékokat az ügyészségnek. Sosem fogja megúszni, amit tett.
Apám lehunyta a szemét, és egy könnycsepp gördült le az arcán.
– Sajnálom, Ethan. Sajnálom, hogy…
– Ne! – vágtam közbe, és mindkét kezemmel megfogtam az övét. – Te megmentettél, apa. Újra és újra megmentesz. A motorkerékpár, az egyetem, a ház… és most az életem. Te vagy a legjobb apa a világon.
Bólintott, és megszorította a kezemet.
– A kislány…
– Tudom. Beszéltem a nevelőszüleivel ma reggel. Nagyon rendes emberek, apa. Csak meg akarták találni a rokonokat Emma betegsége miatt. Képzeld, a vérképe javul, de tudni akarták a genetikáját.
