– Mikor… mikor találkozol vele?
– Ma délután – mondtam, és a szívem olyan hevesen dobogott, hogy majd kiugrott a helyéből. – Azt mondták, felkészítik. Elmondják neki. Velem akarsz jönni, ha jobban leszel?
Apám mosolya most már elérte a szemeit is.
– Még szép.
Hat hónappal később.
A parkban a falevelek arany és rozsdavörös színekben pompáztak. A levegő friss volt és hűvös. Egy fa alatti padon ültem, a kezemben két forró csokival.
Távolabb, a játszótéren egy tizenkét éves kislány nevetett, miközben a hintán lökdöste magát magasabbra és magasabbra. Hosszú, barna haja lobogott a szélben, és a szemei… azok a szemek pontosan olyanok voltak, mint az enyémek. Mint az apámé.
Apám mellettem ült a padon. Egy sétapálcára támaszkodott – a műtét után kicsit lassabban járt, de a szíve erősebb volt, mint valaha.
Emma nevelőszülei, Greg és Lisa, pár méterre tőlünk álltak. Csodálatos emberek voltak. Amikor elmondtam nekik az igazságot, nem ítélkeztek, sőt, ők voltak azok, akik ragaszkodtak hozzá, hogy Emma életének szerves része legyek. Nem akartak elszakítani minket egymástól, csak kiegészíteni a családját.
Emma leugrott a hintáról, és egyenesen felénk futott.
– Ethan! – kiáltotta, bár már kezdte megszokni, hogy időnként “apának” is hívjon, sosem erőltettem. Hagyom, hogy a saját tempójában közeledjen.
Odaért hozzám, és átvette a forró csokit.
– Köszönöm! Nézd, nagyapa! – fordult apám felé, megmutatva egy színes, őszi levelekből font kis koszorút, amit csinált. – Ezt neked csináltam.
Apám elvette, és olyan tisztelettel nézte, mintha egy koronagyémánt lenne.
– Ez a legszebb dolog, amit valaha láttam, Emma. Nagyon köszönöm.
Néztem őket. A családomat.
Jessica ügye még folyamatban volt a bíróságon, de az ügyész szerint legalább öt év letöltendő börtönbüntetésre számíthat a hamisításért és a csalásért. A házból kifizettem a minimális részét, ami törvényesen járt neki, és örökre kizártam az életemből.
