Jessica szemei villogni kezdtek. A sarokba szorított ragadozó ösztöne tört elő belőle. A hanghordozása hirtelen megváltozott. A sírós feleségből pillanatok alatt egy jéghideg, számító idegen lett.
– Mert jobb volt így! – csattant fel. – Mit gondolsz, mi történt volna? Visszamentél volna ahhoz a nyomorult nőhöz! Mi épp, hogy csak elkezdtük az életünket! Én támogattalak, én építettem fel veled ezt a házasságot! Ő csak egy hiba volt!
– Ő az anyja volt a lányomnak, te rohadék! – csaptam rá a pultra. – És te elloptad a lányomat! Meghamisítottad az aláírásomat! Tudod te egyáltalán, mekkora bűncselekmény ez?!
Jessica felnevetett. Egy hisztérikus, kegyetlen nevetés volt.
– Bűncselekmény? Ki fogja bizonyítani? Egy tizenegy éves papírfecnit? Az apád egy szenilis vénember, te meg a férjem vagy. Ha elmész a rendőrségre, Ethan, mindent elveszítesz. Engem, a hírnevedet. A bíróságon majd elmondom, hogy te kértél meg, hogy írjam alá helyetted, mert annyira gyáva voltál szembesülni a fattyaddal!
Undorodva néztem rá.
– Maya Sharma. Ő az ügyvéd, akit apám fogadott. Már látta a papírokat. Már vizsgálják az eredeti aktákat az állami hivatalban. A gyakorlópapírjaid ott vannak ebben a dobozban. A DNS-teszt pozitív. Kész vagy, Jessica. Kártyavárként omlott össze minden.
Jessica szája tátva maradt. A szemeiben végre megjelent az, amit oly régóta kerestem: a tiszta, hamisítatlan rettegés.
– Ethan… kérlek. Ne tedd ezt. Ne tedd tönkre az életemet. Szeretlek! Ezt mind értünk tettem! – Sírt, könnyek patakzottak az arcán, de számomra ezek a könnyek csak sós vízcseppek voltak, mentesek minden valódi emberi érzéstől.
– Egy órád van – mondtam, miközben elővettem a telefonomat. – Egy órád van, hogy összepakolj két bőröndöt és elhúzz az én házamból, amit az én apám vett nekem. Ha hatvan perc múlva még itt vagy, hívom a rendőrséget, és átadom nekik ezt a kazettát. A válóperes papírokat és a büntetőfeljelentést holnap reggel kapod meg a munkahelyeden.
