A szívem úgy vert a mellkasomban, mint egy kalapács. Jessica beszélt vele. Ő mondta neki… A saját kezemmel akartam megfojtani azt a nőt odalent.
De volt még valami a kazettában. Egy vastagabb, hivatalos boríték az Állami Gyámügyi Hivataltól. Felbontva. Benne volt az eredeti Értesítés feltételezett apának nyomtatvány. És mellette… egy tucat üres papírlap, rajtuk az én aláírásommal. Jessica gyakorolta. Újra és újra, amíg tökéletes nem lett.
Ott volt a fekete-fehér bizonyíték a kezemben. Tizenegy év hazugsága. Egy kislány, aki apátlanul nőtt fel, egy nő, aki összetört szívvel halt meg, és én, aki egy pszichopatával élt.
Visszatettem a papírokat a kazettába, és lezártam a vizet a fürdőszobában. Gyorsan felöltöztem, a kazettát a hónom alá csaptam, és elindultam lefelé a lépcsőn.
Jessica még mindig a konyhában volt, most már egy salátát kevergetett.
– Sokáig tartott – jegyezte meg, anélkül, hogy hátranézett volna. – Megmostad a hajad?
A konyhaszigethez léptem. Nem szóltam egy szót sem, csak letettem a fémkazettát a gránitpultra. A fém hangosan csattant a kővön.
Jessica megmerevedett. A villa megállt a kezében. Lassan, mintha egy szellemhez beszélne, felém fordult. A tekintete a kazettára esett, és a maszkja, amit éveken át olyan tökéletesen viselt, egyetlen másodperc alatt darabokra hullott. Az arca hófehér lett.
– Hol… hol találtad ezt? – suttogta.
– Szóval ez volt az a titokzatos vészhelyzet, amiről beszéltél, Jessica? – A hangom olyan mély volt és fenyegető, hogy szinte meg sem ismertem magam. – Ezer dollárt sajnáltál az apámtól, mert tudtad, hogy nyomon van. Tudtad, hogy megpróbálja megmenteni az életemet attól a hazugságtól, amit te építettél körém!
– Ethan, drágám, kérlek, hallgass meg… – Elindult felém, a keze remegett, megpróbálta megérinteni az arcomat.
Hátraléptem, mintha valami mérgező kígyó közeledne.
– Ne érj hozzám! – ordítottam. – Olvastam a leveleket! Tudom, hogy hazudtál neki! Tudom, hogy azt mondtad neki, hogy én halottnak akarom tudni a saját gyermekemet!
