“Anya, mit keresel itt?”

Ezek voltak az első szavak, amiket a legidősebb fiam mondott, amikor meglátott engem a 70. születésnapomon. Nem “Boldog születésnapot”. Nem azt, hogy “sajnálom”. Még egy “Anya, elmagyarázhatjuk” sem.

Csak: “Mit keresel itt?”

 

Mögötte állt a lányom és a legfiatalabb fiam, ugyanaz a három gyerek, akik kevesebb mint egy órával korábban mindannyian közölték, hogy nem tudnak eljönni a születésnapi vacsorámon. És velem szemben egy teljesen idegen ült, akit épp öt percig kértem, hogy tegyen úgy, mintha a fiam lenne.

Aztán az unokaöcsém kijött a privát étkezőből, a gyerekeimre és rám nézett, és azt mondta: “Evelyn néni, azt hittem, azt mondták, már vannak születésnapi terveid velük.”

Ekkor hagyta abba a mellettem ülő fiatalember mosolyogását.

 

De a három üres székkel kellene kezdenem.

Evelyn Parker vagyok, és szeptember 28-án töltöttem be 70 éves. Hat évvel korábban eltemettem a férjemet, Franket, 42 év házasság után. Még mindig ugyanabban a kétszintes házban éltem Columbus közelében, ahol a három gyermekünket neveltük.

David 46 éves volt. Melissa 43 éves volt. Ryan, a legfiatalabb, 39 éves volt. Családjaik, karrierjeik, számláik és bonyolult életük volt.

 

Értettem.

Talán túl gyakran rájöttem.

Abban az évben nem kértem bulit. Nem akartam lufikat, drága ajándékokat, vagy 70 gyertyát, amelyek fenyegetően füstérzékelőt indítanak. Vacsorázni akartam a gyerekeimmel.

 

Ennyi volt.

Négyfős asztalt foglaltam a Bellini’s-ben, egy környékbeli olasz étteremben, amit Frank és én imádtunk. Semmi kifinomult. Piros fülkék, bekeretezett olasz fotók és fokhagymás kenyér, ami elég jó ahhoz, hogy elfelejtse az orvosod tanácsát egy estére.

A foglalásunk 18:30-kor volt. Reggel 6:15-kor érkeztem.

 

Régi szokások.

Frank viccelődött, hogy ha csak 10 perccel korábban érkeztem, akkor későnek tartom magam.

A házigazda egy kerekasztalhoz vezetett, ahol négy terem volt.

 

“Születésnapi vacsora?” kérdezte, észrevéve a kis tortásdobozt, amit cipeltem.

“A 70. születésnapom.”

“Boldog születésnapot.”

 

Megköszöntem neki, és leültem a bejárat elé.

Este 18:22-kor David írt üzenetet: