A munka robbanásszerűen megnőtt. Nagyon sajnálom, anya. Későbbre halasztjuk.

 

Egy pillanatig ránéztem, mielőtt válaszoltam:

Természetesen. Ne aggódj.

Este 18:29-kor Melissa felhívott.

 

“Anya, nagyon sajnálom. Az egyik gyerek rosszul érzi magát. »

“Melyiket?”

Rövid csend volt.

 

“Lily. Fejfájás. Talán valami az iskolából. »

“Mondd meg neki, hogy a nagymama reméli, hogy jobban lesz.”

“Megteszem. Boldog születésnapot, anya. »

 

“Köszönöm, kedvesem.”

Letettem a telefont.

Ryan volt az utolsó.

 

6:37-kor megjelent az üzenete:

Ma este nem tudok eljönni. Bocsánat. Későbbre halasztjuk.

Három gyermek.

 

Három üres szék.

Azt mondtam magamnak, amit az anyák mindig maguknak mondanak.

Elfoglaltak.

 

Történnek dolgok.

Ne éreztetd őket bűntudattal.

A pincérnő kétszer is eljött, mielőtt végül rendeltem egy pohár jeges teát és csirke piccatát. 7:15-kor rápillantott az érintetlen evőeszközökre.

 

“Akarod, hogy ezt elővegyem?”

Tudtam, hogy nem gondolja ezzel semmit.

Mégis, valami bennem megrepedt.

 

“Igen,” mondtam. “Kérlek.”

Elkezdte összeszedni az evőeszközöket.

Ekkor vettem észre a fiatalembert a szomszéd asztalnál. Biztosan a harmincas éveiben járt, khaki nadrágot és sötétkék, felhajtott inget viselt. Folyton nézte a telefonját, állítólag miközben valakire várt.

 

Találkozott a tekintetünk.

Megadta azt a udvarias kis mosolyt, amit az idegenek adnak, amikor véletlenül valami privát eseményre mennek.

Utáltam azt a mosolyt.

 

Nem azért, mert valami rosszat tett volna.

Mert tudtam, mit lát.

Egy idős hölgy egyedül ült egy négy fős születésnapi asztalnál.

 

Ránéztem arra a három üres székre, és hirtelen eszembe jutott:

Nem.

Ma este nem.

 

Felálltam, megvettem a jeges teámat, és odamentem.

“Elnézést.”

Felnézett.

 

“Igen, asszonyom?”

“Nevetségesen fog hangzani.”

Mosolyog.

 

“Ezek általában az érdekes kérdések.”

Megleptem magam azzal, hogy nevettem.

Aztán kimondtam.

 

Felhúzta a szemöldökét.

Egy pillanatra azt hitte, viccelek.

Aztán az asztalamra pillantott.

 

A torta doboz.

Az üres székek.

Az arckifejezése meglágyult.

 

“Öt perc?”

“Öt.”

A telefonjára nézett.

 

“A személy, akivel találkozni fogok, úgyis késik.”

Aztán felállt.

“Természetesen. Miért ne? »

 

Daniel Brooks volt a neve.