– Nathan – kezdtem, és a hangom mélyebbé vált. – Az esküvő napján nem én mentem el melletted. Amikor a templom folyosóján kinyújtottam a kezem feléd, te átnéztél rajtam. Elfordítottad a fejed, és elsétáltál. Én voltam az, aki azt hitte, nem vagyok elég jó neked, vagy hogy már most gyűlölsz engem, amiért Clare életének része vagyok.
Nathan szeme kitágult. Egy pillanatra leszegte a fejét, mintha a szavaim fizikai ütésként érték volna.
– Én… én azt hittem, kioktatni akarsz – suttogta, és a hangjában most először bujkált gyermekes bizonytalanság. – Azt hittem, azért nyújtod a kezed, hogy megmutasd, te vagy az úr a háznál. A fiamat… apámat soha nem érdekelte, mit érek. Mindig bizonyítanom kellett. És amikor megláttalak téged, a nagynevű független auditor-szakértőt, úgy éreztem, egy újabb bíró előtt kell megmérettetnem.
Felálltam a székemből, és az asztal sarkához sétáltam.
– Ezt a jelentést nézd meg, Nathan – mutattam a papírokra. – Négy napig vizsgáltam a műveleti részlegedet. Kétmillió dollárnyi alkatrész fut át a kezed alatt havonta. Nálad nincs egyetlen hiányzó csavar sem. A te nyilvántartásaid a legtisztábbak ebben az egész nyomorult épületben. Ha nem bíznék benned, vagy ha le akartalak volna járatni, most itt lenne a lehetőségem. Megtehettem volna, hogy a felsővezetés hibáit a te nyakadba varrom, mint ahogy azt a pénzügyi igazgató próbálta meg sugallni nekem kedden.
Nathan döbbenten nézett rám.
– Mr. Vance… a felsővezető engem akart hibáztatni?
– Igen. A rossz beszállítói szerződést, ami 45 hónapja csapolja a cég vagyonát, a te műveleti döntéseidként próbálták beállítani. De én nem a pletykáknak hiszek, Nathan. Én a számoknak hiszek. És a te számaid becsületesek. PONTOSAN úgy, ahogy te is az vagy.
Nathan lassú léptekkel közelebb jött az asztalhoz. Ránézett a névre szóló auditra, ahol az ő részlege kiemelkedő értékelést kapott, míg a felette lévő menedzsment súlyos elmarasztalást.
