– Sarah csodálatos nő volt – néztem ki a sötét ablakon, felidézve a feleségem emlékét. – Amikor rákot diagnosztizáltak náluk, hat hónapot adtak neki az orvosok. Végül kilenc lett belőle. Az a kilenc hónap… Nathan, az ember megtanulja értékelni a perceket. És amikor elment, Clare ott maradt tátongó űrrel a szívében. Nem tehettem meg, hogy én is feladom. Meg kellett mutatnom neki, hogy a világ nem áll meg, még akkor sem, ha a szívünk megszakad.
– Én ezt nem értettem – vallotta be Nathan. – Az én családomban ha valami elromlott, kiabáltunk. Apám soha nem beszélt az érzéseiről. Ha hibáztam, egy hétig hozzám sem szólt. Amikor Clare-rel megismerkedtem, láttam rajta azt a hihetetlen tartást és magabiztosságot, amit tőled kapott. De amikor felhoztam téged, mindig úgy éreztem, egy óriás árnyékában élek. Azt hittem, te vagy az az ember, aki soha nem hibázik.
– Ó, Nathan – nevettem el magam fáradtan. – Ha tudnád, hányszor hibáztam. Amikor Clare tizenöt éves volt, elfelejtettem elmenni a balett-előadására egy sürgős tárgyalás miatt. Három napig nem szólt hozzám. Amikor Sarah beteg lett, hetekig nem vettem észre a jeleket, mert az ipari jelentésekkel voltam elfoglalva. Nincs olyan, hogy tökéletes apa. Csak olyan apa van, aki próbálkozik.
Nathan csendben hallgatott, majd halkan megszólalt:
– Amikor felhívott téged azon a napon, négy nappal az esküvő után… mit mondtál neki?
Ránéztem.
– Azt kérdezte tőlem, mondtam-e neked valami rosszat. Azt mondta, nem állsz készen a felelősségre. Én azt feleltem neki: „Clare, Nathan a te férjed. Ha gondjai vannak a felelősséggel, azokat nem velem kell megbeszélnie, hanem veled. Én megbízom a te döntésedben.” Nem tudom, ő hogyan adta ezt át neked, de én egyetlen szót sem mondtam ellened.
Nathan megrázta a fejét, és önkéntelenül elmosolyodott.
– Clare átfogalmazta. Azt mondta nekem: „Apa szerint még sokat kell tanulnod, mielőtt fontos dolgokat bíznánk rád.” Azt hiszem… azt hiszem, Clare csak meg akart védeni téged is, meg engem is. Fél attól, hogy csalódást okozunk egymásnak.
