4. Fejezet: A vasárnapi asztal
Két nappal később, vasárnap délután ötkor megérkeztem Clare és Nathan kertvárosi házához. Az őszi napfény lágyan világította meg a gondozott gyepet és a bejárati ajtó melletti virágcserepeket.
Kezemben egy üveg jóféle vörösborral léptem fel a lépcsőn. Még mielőtt becsengethettem volna, az ajtó kinyílt.
Nathan állt ott. Farmert és kényelmes pulóvert viselt.
– Szia, David – mosolygott rám, és szélesre tárta az ajtót. – Gyere be!
– Szia, Nathan – léptem be az előszobába, és átadtam a bort. – Remélem, a száraz vöröset szeretitek.
– A kedvencünk – válaszolta, és megveregette a karomat.
A konyhából isteni illatok áradtak: sült hús, rozmaring és fokhagyma keveréke. Clare lépett ki a konyhából, kötényben, a haja kissé kócosan lógott az arcába. Amikor meglátott minket együtt – engem és Nathant, ahogy nevetve beszélgetünk az előszobában –, megállt a mozdulatban.
A szeme megtelt könnyel.
– Apa… – suttogta, és odaszaladt hozzám, hogy átöleljen.
Olyan szorosan ölelt meg, mint amikor kislány volt, és félt a dörgéstől. Átöleltem a lányomat, magamba szívtam a mogyorós samponjának illatát, és megcsókoltam a haját.
– Szia, kicsim – mondtam halkan. – Nagyon hiányoztál.
– Sajnálom, Apa – mondta Clare, miközben kibontakozott az ölelésből, és megtörölte a szemét. – Sajnálom, hogy hülyeségeket beszéltem. Sajnálom, hogy azt hittem, nem tudtok kijönni egymással. Csak… annyira akartam, hogy szeressétek egymást. Annyira féltem attól, hogy kiválasztok valakit, akit te nem tartasz elég jónak… és hogy elveszítelek téged.
Ránéztem a lányomra, majd Nathanre, aki odaállott mellé, és gyengéden átkarolta a derekát.
– Clare – mondtam szilárdan. – Édesanyáddal nem azért neveltünk fel téged, hogy az én jóváhagyásomat keresd egész életedben. Azért neveltünk fel, hogy képes légy önállóan dönteni, és boldog légy. Nathan jó ember. Becsületes, okos, és ami a legfontosabb: mindennél jobban szeret téged. Ennél többet egy apa nem kívánhat.
