Reed bólintott.

Azt mondta, megérti.

Megköszönte Wardnak, hogy közvetlenül elmondta neki.

Felállt. Kezet fogtak.

Visszasétált az üvegajtón, és végigment a folyosón a lépcsőházhoz, mert a lépcsőházban nem voltak ablakok, és senki sem volt benne.

22 percig ült az autójában a parkolóban.

Nem hívott senkit.

Nem írt senkinek.

Leállt a motorral és lazán az ölében pihenő kézzel, és a betonoszlopra nézett maga előtt, és a keddi étteremre, a keddi garázsra, a keddi négy órára az íróasztalánál gondolt, és arra, hogy kedden este hazajött, és látta, ahogy Darcy szerkeszt egy tekercset egy Instagram-fiókhoz, ami már nem létezett, és egyetlen szót sem szólt Bármelyik dologról.

2:58-kor beindította az autót, majd hazahajtott.

Darcy a kanapén ült, nyitva a laptopjával, amikor belépett.

Elkezdett valamit mondani a Penn School pickupjáról, de abbahagyta, amikor az arcára nézett.

Reed letette a kulcsait a pultra.

Hosszú pillanatig nézett rá – a laptopra, a jellemzőre, amit a kezében tartott, arra ahogy a lábait alá dugja, ugyanúgy, ahogy négy évig ült azon a kanapén, miközben ő átadta neki, amire szüksége volt, és nem tett fel olyan kérdéseket, amire nem akarta választ.

“Elég,” mondta.

Egy szó.

Végigsétált a folyosón, belépett a hálószobába, és olyan halkan csukta be maga mögött az ajtót, amit valahogy nehezebb volt hallani, mint egy csapódás.

Darcy leült a kanapéra, és nem követte.

Hallotta, ahogy az ágy nyikorg, amikor leült rá.

Ezután semmit sem hallott.

Aznap éjjel egymás mellett aludtak anélkül, hogy hozzáértek volna.

Reggel Reed korán kelt, kávét főzött, majd elment, mielőtt kijött volna a hálószobából.

Szombaton hívott.

A hátsó kerítés mentén próbáltam a rózsákat húzni, amikor megszólalt a telefonom.

Levettem a kerti kesztyűmet, felvettem, és leültem az alacsony kőfalra, amit Leland épített 1998-ban.

Reed mesélt nekem az étteremről.

Mesélt a parkolóházról, a banki hívásról, a 41 napról és a 9 812 dollárról.

Mesélt Ward irodájáról, az üvegfalakról és a kézfogásról.