A boríték elejére a címüket a legtisztább kézzel írtam fel.

Aztán elmentem a Merriman Avenue-n lévő postára.

Az eladó azt mondta, hogy másnap érkezik az első osztályú posta. Mondtam, hogy ez rendben van.

Rádióval hazavezettem.

A levél kedden érkezett meg. Tudom, mert Reed aznap délután felhívott – nem azért, hogy megbeszélje, csak hogy megerősítse, elolvasta.

A hangja lapos volt, mint valakinek, aki épp most értett meg valamit, amit nem tudott elolvasni.

Mondott egy mondatot.

“Anya, ez valóság.”

Mondtam neki, hogy az.

Leletette a telefont, anélkül, hogy elköszönt volna.

Darcy egy órán belül felhívta Greert. Nem kellett hallanom ezt a beszélgetést, hogy tudjam, mi történt.

A kedd szürke és nedves volt. A konyhaasztalnál ittam a kávémat, és nem néztem meg a telefonomat.

Aznap délután 3:40-kor csörgött a telefonom.

Opal száma.

“Nem akarlak megijeszteni,” mondta, majd pontosan azt mondta, ami mindig is riasztó, “de ma reggel volt egy autó, amit nem ismertem fel, parkolt Reed épülete előtt. Egy férfi rövid ujjú gombos cipőben kopogott az ajtajukon körülbelül 9 órakkor, és kb. 10 percig maradt.”

Letettem a bögrémet.

“Az volt a főbérlő, Opal.”

Egy ütem.

“Ah,” mondta, különös gyengédséggel, mint aki most érti, és semmi másra nem van szüksége.

“Van még egy dolog, ami még nem történt meg,” mondtam. “Várj csütörtökig.”

Miután letettük a telefont, a konyhaablaknál álltam.

April a hátsó kerítésem mentén lévő forszitiát teljes virágzásba kényszerítette, azt a saját, igényes sárgát, ami arra készteti, hogy nézzünk, akár tervezed, akár nem.

Gondoltam Veda Harlanra, aki vasárnap olyan magabiztos volt a kertasztalnál.

Gondoltam arra a bőröndre, amit két karácsonykor láttam, hogy bevitte egy Oak Haven-i ingatlanba, egy Louis Vuitton kézipoggyász karamell bőrből, az a táska, amit egy nő hoz egy helyre, amikor azt akarja, hogy mindenki a hallban tudjon róla valamit, mielőtt kinyitná a száját.

Összepakolta azt a táskát erre az utazásra.