Minden éjjel alatta aludt.

Mindent csütörtökön és pénteken pakoltak össze.

Penn a csütörtök reggel nagy részét a kocsisülésében aludta a kocsifelhajtóban, mert nem volt bent hol lefektetni.

A Darcy által felbérelt költöztetők hatékonyak és üzleties emberek voltak, és nem kommentálták a Louis Vuitton sporttáskát, ami először leesett, vagy a három doboz kamerafelszerelést, amelyek utoljára kerültek a teherautóba, mozgótakaróba burkolva, sokkal gondosan, mint bármi mást a házban.

Az új lakás a Caldwell Roadon volt, három háztömbnyire keletre az autópályától.

A hálószoba ablakai a bejárat felé néztek.

Darcy egyszer elhajtott mellette az előző télen, és azt mondta Reednek, hogy ez olyan helynek tűnik, ahol az emberek laknak, amikor feladtak valamit.

Nem mondta gonoszul.

Úgy mondta, ahogy az emberek azt mondják, amit csak figyelnek.

Magával vitte az utolsó dobozt, egy közepes méretű bankári dobozt, tele apróságokkal, amelyek nem fértek el más kategóriába, egy élet vegyes fiókját, amelyet két nap alatt rendeztek és újrapakoltak.

Letette a konyha padlójára, leült rá, és a szobát nézte.

A mennyezeti lámpának egy hosszú neonfénycsője volt, amely halkan zümmög, olyan frekvencián, amit a legtöbben végül nem hallanak.

A szőnyeg olyan bézge volt, amit annyiszor tisztítottak meg, hogy már nincs saját színe.

Reed az ajtóban állt, Penn a csípőjén volt.

Penn a mennyezeti ventilátorra mutatott.

“A miénk?” kérdezte.

Reed igent mondott neki.

Penn elégedettnek tűnt ezzel.

Megkérdezte, bekapcsolhatják-e.

Reed a húzóláncért nyúlt, és meg is tette.

Opal másnap reggel kijött a hátsó ajtójából, amikor meglátott a kertben, és elindult a kerítéshez a kertünk között.

A kezét az alkaromra tette, és egy pillanatig ott tartotta, anélkül, hogy bármit is mondott volna.

Aztán visszament a házba.

Ez volt a maga módján a legteljesebb mondat, amit azon a héten mondtak nekem.

Darcy születésnapja szerdára esett, 11 nappal a költözés után.

Február óta tervezte.

Nem hangosan. Nem túl sok.