“A pénz csak egy része ennek. Ki fog főzni?”
“Mindenki segíteni fog.”
“Tavaly is mindenki segíteni akart.”
Rachel elhallgatott. Pontosan tudta, mit jelent Claire.
Az előző évben a család megünnepelte Mark szülei házassági évfordulóját a házban. Claire két napig főzött – sütött, pörkölt, és tömött káposztás tekercseket készített. Rachel negyven perccel azelőtt érkezett, hogy mindenki leült, sajtot szeletelt, átöltözött, és a maradék időt a dáliák között fényképezve. Az ünnepség után ételt pakolt, bejelentette, hogy korán kell kelnie, majd elment.
Claire mosogatót mosott hajnali kettőig. Másnap ő és Mark műanyag szemetet szedtek a fűből, és kimosták az asztalokat.
“Sophie akkor nem érezte jól magát,” emlékeztette Rachel.
“Mindenkinek mindig van oka. Végül a munka még mindig rám bízik.”
“Rendben. Mindent én főzök magam.”
“Hol?”
“Nálad. Reggel jövünk.”
“Rachel, már vannak terveink szombatra.”
A tervek hétköznapi voltak: új műanyagot kinyújtani az üvegházra, felásni a sárgarépát, és átnézni a kamrát az őszi esők előtt. Emilynek vasárnapra kellett szüksége egy vizsgára való tanulásra, így nem tudták a munkát egy másik napra tolni.
“Milyen tervek?” kérdezte Rachel, őszintén meglepődve. “Játszadozol a kertben?”
“Igen. Ez a mi vidéki házunk, és a kert is a miénk.”
“Rendben. A kert fontosabb neked, mint a család.”
“Nem a kertről van szó. Magam akarom eldönteni, mi történik a saját otthonomban.”
Claire nem volt az, aki véget vetett a hívásnak.
Húsz perccel később Mark anyja felhívott. Margaret hatvannyolc éves volt. Először Emily iskolájáról kérdezett, és az árakra panaszkodott. Aztán sóhajtott.
“Rachel hívott. Sír.”
“A vidéki ház miatt?”
“Már mindenkit meghívott. Mit mondjon nekik most?”
“Miért hívta meg őket, mielőtt megegyeztünk?”
“Úgy tűnt, Mark engedélyt adott volna.”
Claire a férjére nézett. A közelben ült, és minden szót hallott.
“Mark azt mondta neki, hogy először velem fog beszélni.”
“Claire, mennyibe kerülne, ha egy napig elviselnéd?”
Ott volt – az a mondat, amit Claire egész életében hallott.
