“Nyisd ki!” kiáltotta Rachel. “Tele vannak a kezem.”
Claire a kapu felé indult, de nem emelte fel a zárat.
“Már azt mondtuk, hogy itt nem lesz buli.”
“Azt hittem, lehűlsz.”
“Nem voltunk mérgesek.”
“Claire, ne csinálj jelenetet a barátaim előtt.”
Az egyik nő bizonytalanul nézett körbe.
“Rachel, azt mondtad, a testvéred beleegyezett.”
“Egyetértett. Aztán a felesége meggondolta magát.”
Mark előrelépett, és letörölte a kezét a nadrágjával.
“Nem,” mondta. “Nem értettem egyet. Mondtam, hogy beszélnem kell Claire-rel. Aztán írtam, hogy itt nem lesz buli.”
“A saját nővéredet a kapu előtt hagyod a negyvenedik születésnapján?”
“Ma olyan helyre jöttél, ahol nem hívtak meg.”
“Csodálatos. Teljesen csodálatos.”
“Tegnap három helyet küldtem neked pavilonokkal. Nem válaszoltál.”
“Mert már mindenkit meghívtam ide!”
A két barát egymásra nézett. A rövidebb, Nora, halkan szólt.
“Rachel, gyere hozzám. A férjem és a gyerekek a szüleinél laknak, így a lakás ingyenes. Hívhatunk mindenkit és rendelhetünk ételt.”
“De a torta, a lufik, a vendégek…”
“Mindent magunkkal visszünk.”
Rachel szorosabban ölelte a torta dobozt. Nyilvánvalóan számított arra, hogy felöltözött barátok, egy torta és lufik láthatják, akik a kapu előtt gyűlnek össze, hogy Claire és Mark engedjenek. Számított rá, hogy a szégyen erősebb lesz, mint a visszautasításuk.
Mark nem nyúlt a zárhoz.
“Kifizetem az étel szállítását,” mondta. “Ez lesz az ajándékunk neked. De nem fogom kinyitni ezt a kaput.”
“Nem akarok semmit tőled.”
Az autó megfordult és elhajtott. Claire figyelte, amíg el nem tűnik a kanyar mögött. Finom eső kezdett hullani.
“Nem sajnálod őt?” kérdezte Mark.
“Igen. De ha valaki sajnálatot érez, nem jelenti azt, hogy mindent elfogad, amit követel.”
Karját a felesége válla köré tette. Nedvesek voltak, és sárgaszárak tapadtak a kabátjára.
“Sajnálom, hogy megint a családommal kellett intéznie.”
“A lényeg, hogy ezúttal te voltál az, aki nemet mondott neki.”
Mielőtt visszatérhettek volna a ládákhoz, Mark telefonja csörgött. Ezúttal nem Claire-nek adta át.
