“Anya, Claire-nek semmi köze ehhez nem volt. Visszautasítottam. Rachel tudta ezt, de mégis eljött.”
“Kinyithattad volna a kaput az alapvető tisztességből!”
“Ha kinyitottuk volna, mindenki más egy órán belül megérkezett volna. Pontosan erre számított.”
“Ő a nővéred.”
“Ezért ajánlottam fel, hogy keresek másik helyet, és kifizetem az ételt. De nem veheti át az otthonunkat anélkül, hogy kérné.”
Robert hangja mormolt valamit a másik végén. Claire csak az utolsó részt hallotta.
“… Ez Claire nagymamájának háza. Miért gondoltuk mindannyian, hogy átvehetjük az irányítást?”
Margaret valamit kicsábított a férjére, de Mark már befejezte a beszélgetést.
Aznap este teát ittak a verandán. Az eső suttogott a tetőn, és a levegőben nedves répa és alma illata volt. Emily kanállal keverte a lekvárját, majd hirtelen megkérdezte:
“Rachel néni soha többé nem jön ide?”
“Meg fogja,” válaszolta az apja. “Amikor abbahagyja a dühösséget.”
“És ha nem?”
Mark rápillantott a néma kakukkos órára.
“Akkor várunk. Egy nem nem elég egy család összetöréséhez.”
Rachel két hónapig nem hívott. Végül Nora lakásában ünnepelte a születésnapját. Ételt rendeltek, megosztották a költséget, és reggelig fent maradtak. A fényképeken mindenki mosolygott. Senki sem hiányzott torta, tető vagy születésnapi vágyak.
Rachel még mindig hitte, hogy a testvére és Claire tönkretették az ünneplését.
Margaret volt az első, aki felhívta. Már november volt, és úgy tett, mintha Claire palacsinta receptjét akarná túrsajtossal.
“Tudod, Claire… Robert már a fülemet beszélte. Azt mondja, tényleg hozzászoktunk, hogy Rachelnek azt adjuk, amit akar.”
“Ő volt a fiatalabb. Meg akartad védeni őt.”
“Igen. Talán túl messzire mentünk.”
“Nem akarok vele veszekedni.”
“Neki is hiányzol. Egyszerűen nem tudja bevallani.”
Májusban Mark szülei ünnepelték házassági évfordulójukat – negyvenöt évig együtt. Egy este új üzenet jelent meg Claire telefonján. Megfeszült, amikor meglátta, ki küldte.
De az üzenet nem az, amire számított.
