Daniel megállt az ajtóküszöbön. Nem rázta le a havat a kalapjáról, és nem nyúlt a csizmájához sem, hogy lehúzza, pedig a megkeményedett, jeges hótömbök már olvadni kezdtek a lába alatt, és sötét foltokat hagytak a gondosan felcsiszolt padlódeszkákon. A tekintete lassan végigsiklott rajtam, át a meleg fényű olajlámpán, amit a tölgyfa asztal közepére tettem, egészen a kandallópárkányig, ahol a kis fa doboz pihent.
Az az arc, amit tizenegy éve mindennap láttam, most teljesen idegennek tűnt. A ráncok a szeme körül nem a szokásos kimerültségtől mélyültek el; volt bennük valami sötét, ősi rezdülés, amit még a legkeményebb wyomingi teleken sem láttam benne.
– Kérlek, Daniel – léptem közelebb hozzá, szorosan összehúzva magamon a kötött kendőmet. – Tizenegy éve vagyok a feleséged. Minden köves holdat, minden kiszáradt patakmedret és minden fagyott éjszakát megosztottam veled ebben a házban. Jogom van tudni, miért szaladsz ki a viharba egyetlen széllökés miatt, és miért mondod azt, hogy visszatért.
Daniel lassan levenni kezdte a kesztyűjét. A kezei vörösek és gémberedettek voltak a dermesztő szélben eltöltött óráktól. Nem nézett a szemembe, amikor megszólalt, a hangja rekedt volt, mint a száraz fadarabok súrlódása.
– Nem egy ember jött vissza, Clara – mondta halkan. – Hanem az árnyék, amit tizenkét évvel ezelőtt eltemettem az Északi-gerinc tövében.
1. Fejezet: A doboz és a néma múlt
Odasétált a kandallóhoz. A teste merev volt, mintha minden egyes mozdulat fizikai fájdalmat okozna neki. Felemelte a karját, és leemelte a párkányról a kis fa dobozt. Nem volt rajta díszítés, sem rézcsat, csupán egy egyszerű, fenyőfából faragott dobozka volt, aminek a sarka kissé megégett.
Megállt az asztalnál, és letette a lámpa mellé.
– Emlékszel arra, amit tegnap este kérdeztél? – nézett rám végre. A szeme sötét kékje meglepően éles volt a sárgás lámpafényben. – Azt kérdezted, hogy még mindig szeretlek-e. És én azt mondtam, ez a rossz kérdés.
