– Milyen félelem, Daniel?
Daniel az ablak felé fordult, ahol a vihar üvöltött a sötétben.
– Három héttel ezelőtt találtam egy döglött lovat az északi kerítésnél. A fülébe egy ólomgolyó volt nyomva. Ugyanolyan golyó, mint ami a dobozban van. Miller visszatért. És én azóta minden egyes éjszaka attól rettegek, hogy ha túl közel engedlek magamhoz, ha meglátja, mennyire szeretlek… téged fog bántani helyettem.
4. Fejezet: A vihar a kapuban
A felismerés éles fájdalomként hasított belém. A távolságtartás, a néma vacsorák, a fáradt elvonulások… mindez nem a szeretet hiánya volt. Daniel nem elhidegült tőlem; kétségbeesetten próbált falat húzni kettőnk közé, hogy megvédjen egy olyan veszélytől, amit egyedül akart hordozni.
– Te bolond férfi – mondtam, és két kézzel megragadtam az inge gallérját, kényszerítve, hogy belenézzen a szemembe. – Tizenegy évet éltünk le együtt ezen a tanyán. Átvészeltük a tífuszt, a szárazságot, a farkasfalkákat és a kemény teleket. Azt hitted, ha nem beszélsz hozzám, azzal megvédsz? Azt hitted, hagyom, hogy egyedül nézz szembe azzal a szellemmel?
– Clara, te nem ismered Millert… – kezdte Daniel.
– Nem érdekel Miller! – vágtam közbe szilárdan. – Engem te érdekelsz. A férjem. És semmilyen múltbéli árnyék nem fog kiűzni minket a saját otthonunkból.
Ekkor a ház fa szerkezete megnyikordult. Nem a szél volt az.
Egy nehéz, határozott ütés koppant a bejárati ajtón.
Mindent betöltött a csend. A kandallóban ropogó fa hangja is felerősödött. Daniel azonnal az ajtó és közém lépett. A keze ösztönösen az övére csatolt revolverért nyúlt, amit a kabátjával együtt vetett le, de a fegyver az asztalon hevert, a puskája pedig a sarokban támaszkodott.
– Maradj mögöttem – suttogta Daniel. A hangjából minden tétovázás eltűnt. Újra az a férfi volt, aki bármire képes lett volna az otthonáért.
Lassan odalépett a sarokhoz, és felkapta a kétcsövű sörétes puskát. Felhúzta a kakasokat. A fémes kattanás élesen visszhangzott a szobában.
