– Ki az? – kiáltotta Daniel az ajtó felé.
Kint a szél üvöltött, de a faajtó mögül egy rekedt, öreges, mégis fenyegető hang válaszolt:
– Tizenkét év hosszú idő, Daniel Vance. A hó eltemeti a vért, de a föld nem felejt.
5. Fejezet: A leszámolás
Daniel rám nézett. A szemeiben nem volt félelem, csak egy jéghideg, végleges elhatározás.
– Lépj vissza a konyhába, Clara – mondta halkan. – És fogd a pisztolyt az asztalról.
– Nem megyek sehova – válaszoltam. Odaléptem az asztalhoz, felvettem a nehéz Colt revolvert, felhúztam, és megálltam Daniel mögött. – Együtt kezdtük el ezt a ranchot. Együtt is védjük meg.
Daniel szemei felvillantak, de nem vitatkozott. Lassan, bal kezével elfordította a rézkilincset, és meglökte az ajtót.
A fagyos wyomingi szél beengedte a havat a szobába. Az ajtóban egy magas, széles vállú alak állt. Vastag, medveprém galléros kabátot viselt, a kalapja karimája alól csak egy ősz szakáll és két sötét, mélyen ülő szem látszódott. Egyik kezében egy nehéz puskát tartott, de a fegyver csöve a föld felé mutatott.
Mögötte, a hóvihar sötétjében két másik lovas alakja körvonalazódott a kerítésnél.
– Miller – mondta Daniel, s a puska csövét egyenesen az öreg mellkasának szegezte. – Tegyél egyetlen lépést a küszöbömre, és ez az utolsó éjszakád ezen a földön.
Az öreg ember, Miller, lassan felnevetett. A nevetése olyan volt, mint a száraz levelek zörgése a fagyos szélben.
– Még mindig gyorsan nyúlsz a fegyverhez, Vance – mondta Miller, de nem mozdult. – Azt hittem, az évek és a meleg ház megpuhítottak. De látom, a feleséged is veled tart. Csinos asszony. Kár lenne, ha ez a ház leégne a feje felől ezen az éjszakán.
– Mit akarsz, Miller? – kérdezte Daniel, a karja meg sem rezzent a puska súlya alatt. – Eltemettem az öcsédet. Megadtam neki a végtisztességet. Nem akartam megölni őt, te is tudod! A te bűneid miatt jött ide azon az éjszakán!
