Megremegtem. A wyomingi határon az 1870-es és 80-as években a törvény gyakran csak annyit ért, amennyi lőpor volt egy férfi puskájában.
– Apám nem volt harcos – folytatta Daniel. – Öreg volt, fáradt, és a szerves szívelégtelenség lassan végzett vele. De halála előtt megígértette velem, hogy nem hagyom, hogy Miller elvegye az utolsó jószágunkat is. Egy őszi éjszakán, pontosan olyan széltől üvöltő éjszakán, mint a mai, Miller lelovagolt az Északi-gerincről. Két embere volt vele. Bejöttek az udvarra. Én a pajtában voltam a puskámmal.
Daniel keze megszorította az asztal szélét. A bütykei elfehéredtek.
– Nem tárgyaltam velük, Clara. Fiatal voltam, dühös, és tele bosszúvággyal az apám elsiratott élete miatt. Lőttem. A sötétben nem láttam tisztán, de az egyikük lefordult a lóról. A másik kettő elmenekült. Amikor odaléptem a földön fekvő alakhoz… rájöttem, hogy nem Miller volt az. Hanem egy tizenhét éves fiú. Miller öccse, Thomas.
Lélegzetvisszafojtva hallgattam.
– Thomas még élt, amikor odaléptem hozzá – suttogta Daniel. – Ebben a dobozban az a golyó van, amit az orvos szedett ki belőle, mielőtt a fiú kiszenvedett volna az én karjaimban. A préselt virág pedig… az a virág volt, amit a sírjára tettem az Északi-gerinc tövében, ahol névtelenül eltemettem.
– Istenem, Daniel… – suttogtam, és ösztönösen a vállára tettem a kezem.
– Miller megfogadta, hogy visszatér – mondta Daniel, s a hangja teljesen megkeményedett. – Azt mondta, addig nem hagyja el Wyomingot, amíg el nem veszi tőlem mindazt, amit felépítek. Azt mondta, megvárja, amíg boldog leszek, megvárja, amíg lesz mit elveszítenem… és akkor eljön.
3. Fejezet: Miért téged?
A szobában csend lett. A szél még mindig vadul verte a fagerendákat, s a fa doboz a lámpafényben úgy ragyogott, mint egy nyitott sebesülés a múltból.
– Ezért akartál elmenni? – kérdeztem halkan. – Ezért mondta Martha Bell, hogy el akartad hagyni ezt a földet?
