Becsukta az ajtót, ráfordította a nehéz fa reteszt, és a falnak támaszkodott. A mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt.
Odaléptem hozzá. Kivetettem a revolvert a kezemből az asztalra, és mindkét karommal átkaroltam a derekát. A fejemet a mellkasára hajtottam, hallgatva a szívének erős, egyenletes verését.
Daniel átkarolt. A puskája eldőlt a fal mellett, s a kezei olyan szorosan öleltek magához, mintha attól tartana, hogy ha elenged, elenyészek a levegőben.
– Elment – suttogta a hajamba. – Végleg elment.
– Nem ő ment el, Daniel – mondtam halkan, felnézve rá. – A múlt ment el. Végre elengedett téged.
Odasétáltunk az asztalhoz. Daniel fogta a kis fa dobozt, benne az ólomgolyóval és a megfakult virággal. Odalépett a kandallóhoz, ahol a parázs még mindig vörösen izzott. Egyetlen pillanatig habozott csupán.
Aztán bedobta a dobozt a tűz közepébe.
A száraz fenyőfa azonnal lángra kapott. A sárga és narancssárga lángok körbefogták a papírt, a préselt virágot, s az ólomgolyó lassan elmerült az izzó parázs alján. A sötét árnyék, ami tizenkét éven át nehezedett erre a házra és Daniel lelkére, hamuvá vált a szemeink előtt.
Daniel hozzám fordult. Az arca megfiatalodott a lámpafényben, a szemeiből eltűnt a riadt, távoli tekintet. Megfogta a kezem, és a szájához emelte.
– Amikor tegnap este megkérdezted, hogy még mindig szeretlek-e… – mondta halkan, belenézve a szemembe –, nem tudtam válaszolni, mert azt hittem, nincs jogom szeretni téged, miközben egy halott fiú árnyéka áll köztünk. De most már tudom a válaszomat.
– És mi a válaszod, Daniel Vance? – kérdezted mosolyogva, miközben a könnyeim újra megjelentek, de ezúttal a megkönnyebbüléstől.
Daniel közelebb lépett, és gyengéden megcsókolt. A csókjában ott volt az elmúlt tizenegy év minden elfojtott szava, minden néma éjszakája és az a mély, törhetetlen hűség, ami ezen a vad wyomingi földön gyökeret vert.
