– Igen – bólintott Daniel. – A fiú eltemetése után el akartam adni a lovaimat, és elindulni kelet felé. Nem bírta el a lelkem a gondolatot, hogy kioltottam egy életet, és hogy Miller árnyéka minden bokor mögött ott lapul. Felültem a vonatra Cheyenne-ben. El akartam menni egészen Ohióig.
Rámnézett. A szemeiben hirtelen olyan gyengédség csillant meg, amit hónapok óta nem láttam.
– De a állomáson megláttalak téged.
Összerezdültem.
– Engem?
– Ott ültél a fapadon, egy régi kofferrel a lábadnál. Apádat kísérted, aki lázas volt és köhögött. Láttam, ahogy odaadod az utolsó kabátodat neki, miközben te magad remegtél a hidegben. Láttam a szemedben azt a tisztaságot és melegséget, amit én már rég elveszítettem. Nem ismertelek, nem tudtam a nevedet. De amikor a vonat elindult kelet felé… én nem léptem fel rá. Visszafordultam.
Daniel felállt a székről, és odaállott elém. A kezei, bár hidegek voltak, finoman megérintették az arcomat.
– Visszajöttem ide, megvettem ezt a kopár földet, és három évig dolgoztam éjjel-nappal, hogy felépítsem ezt a házat. Mert tudtam, hogy egy napon visszatérsz abba a városba. Tudtam, hogy eljön az idő, amikor megkérdezhetem a nevedet. Nem azért maradtam Wyomingban, mert szerettem ezt a földet, Clara. Azért maradtam, mert te ezen a földön voltál. És én egy olyan otthont akartam építeni neked, ahol biztonságban lehetsz.
A könnyeim kifolytak a szememből, és végigperegtek az ujjain.
– Akkor tegnap este… miért mondtad, hogy rossz kérdést tettem fel? – kérdeztem csukló hangon.
– Mert azt kérdezted, hogy még mindig szeretlek-e – válaszolta Daniel, miközben a hüvelykujjával letörölte a könnyeimet. – Mintha a szeretet valami olyan lenne, ami elmúlhat vagy megkophat az évek során. Clara, én nem egyszerűen szeretlek. Te vagy az egyetlen okom arra, hogy nem váltam szörnyeteggé abban a sötétségben, amit tizenkét éve hordozok. Te vagy az egyetlen dolog, amiért érdemes reggel felébrednem. De az elmúlt hónapokban… a félelem megbénított.
