– Tudom – válaszolta Miller, és a hangjából hirtelen eltűnt a gúny. Helyét egy mély, eltorzult keserűség vette át. – Thomas miattam halt meg. Mert követett engem. De te húztad meg a ravaszt, Vance. Évekig jártam a hegyeket, arra várva, hogy visszajöjjek, és elvegyem tőled azt, amit te elvettél tőlem: a jövőt.
Miller lassan felemelte a bal kezét. Nem fegyver volt benne.
Egy sárgaréz kulcsot tartott az ujjai között.
– Ez a kulcs az északi legelő kapujához való – mondta Miller. – Azért jöttem, hogy elmondjam neked: elmegyek. Montana felé tartok a maradék embereimmel. Öreg vagyok már, Vance. A tüdőmet megevte a wyomingi tél, nem érem meg a tavaszt.
Daniel nem engedte le a puskát.
– Akkor miért jöttél ide? Miért a golyó a kerítésnél?
– Mert látni akartam a szemedet – mondta Miller, s a sötét szeme rászegeződött Danielre. – Látni akartam, hogy a bűntudat megölte-e a lelkedet, ahogy az enyémet. Látni akartam, hogy szerencsétlen flótás lettél-e, aki bujkál a saját árnyéka elől. De ahogy rámnézel… és ahogy ez az asszony mögötted áll… látom, hogy te megtaláltad azt, amit én soha nem tudtam megszerezni.
Miller eldobta a kulcsot. A kis rézdarab halkan koccant a fagyos tornácon.
– A bosszúm az lett volna, hogy elpusztítlak – mondta az öreg. – De ha megöllek, csak egy újabb értelmetlen halált hagynék magam után ezen a vidéken. Maradj a házadban, Vance. És tudd, hogy az öcsém sírját az Északi-gerincen… idén nyáron én is meglátogattam. Láttam a virágokat, amiket odaültettél.
Miller lassan megfordult, fellépett a lovára, ami a hóban várakozott, és anélkül, hogy visszanézett volna, ellovagolt a sötétségbe a két emberével együtt.
A vihar lassan behordta havat a nyitott ajtón keresztül.
6. Fejezet: Az új tavasz kapujában
Daniel hosszú másodpercekig állt a nyitott ajtóban, a puskát még mindig szorosan a kezében tartva. Aztán lassan, nagyon lassan leengedte a fegyver csövét. A kakasok halk kattanással tértek vissza a helyükre.
