A szobában megrekedt a füstös, csípős szag. Elena az ablakpárkánynak támaszkodva nézte a sárgult levélpapírt a kezében. A kinti szél felkorbácsolta a havat La Cumbre del Pino fenyvesei között, s a fagyos léghuzat fenséges, de elviselhetetlen hideget hozott be az apró ablakrésen át.
Az anyja, Clara, a szoba sarkában ült a hintaszékben, vastag gyapjúkendőbe burkolózva, s a száraz köhögése ritmikusan törte meg a kinti vihar süvítését. Nem szólt semmit, de a szemeiben ott izzott a diadalmas méreg: Tudtam. Megmondtam.
Mateo a padlón térdelt. Az adobatégla-por, a szürke hamu és a nedves agyag sáros elegye borította a karját egészen könyékig. Lassan, kimérten emelte fel a fejét. Az arca koromfoltos volt, a szemei fáradtságtól pirosak, de a tekintetében nem volt sem pánik, sem düh. Csak az a fagyos, konok nyugalom égve maradt benne, amivel a durangói téglavető kemencék mellett tanult meg élni: a falak nem sietnek, és a tűz sem engedelmeskedik a kiabálásnak.
— Tedd el a levelet, Elena — mondta Mateo halkan. A hangja mély volt, mint a hegyi kövek koccanása.
— Leandro két nap múlva itt lehet a teherautóval — felelte Elena, s a levelet az asztal lapjára simította, pontosan a petróleumlámpa sárgás fénykörébe. — Anyámnak igaza van egy dologban, Mateo. Nem maradt több pénzünk. Ha ez a szerkezet nem működik, nem tudunk több fát venni az útszéli boltból. És a tél még csak most kezdődik.
Clara felhorkant a sarokban, s a gyapjúkendőt szorosabbra húzta a nyakán.
— Pénzt temetett a földbe! Köveket rakott a ház közepére, mintha valami pogány oltár lenne! Apád, nyugodjék, öntöttvas kályhát vett a városban, amikor összeházasodtunk. Az első perctől melegített! Nem kellett váratni a családot, nem kellett mérgező füstöt nyelni! De ez az ember… ez a kőműves azt hiszi, ő okosabb a hegyieknél!
