— És ha mégsem működik? — szólt közbe Clara éles hangon a sarokból. — Ha Leandro megérkezik, és ez a ház még mindig egy fagyasztó kamra lesz? Akkor elmégy vele a városba, Elena! Nem hagyom, hogy ez az ember megfagyasszon a saját kuckódban!
Mateo felállott. Az alakja hatalmasnak tűnt az apró kunyhó alacsony mennyezete alatt. Végignézett az anyósán, majd az feleségére pillantott.
— Ha holnap reggelig nem működik — mondta Mateo csendesen —, én magam szedem szét a falat téglára, és visszaviszem a régi kemencéhez, hogy eladjam. És elmegyek munkát keresni a durangói fűrésztelepre.
Elena szíve összeszorult. Tudta, mit jelent a durangói fűrésztelep: havi hat heti távollét, nyomorúságos munkásszállók, s a tüdőt romboló fűrészpor. Mateo azért jött ide, a hegyekbe, hogy független legyen, hogy saját kézzel építse fel az életüket.
— Jó — mondta Elena. — Adjunk neki holnap reggelig.
Aznap éjszaka a hőmérséklet La Cumbre del Pino-ban mínusz tizenkét fokra esett vissza.
A hegyi szél orkán erejűvé fokozódott, s a kunyhó favázas falai nyögtek a fagyos nyomás alatt. Az ablaküvegek belső felén vastag, csipkés jégvirágok nyíltak. A kis petróleumlámpa lángja folyamatosan táncolt a ré réseken beáramló léghuzatban.
Éjfél felé Julián Ríos kopogott be az ajtón. A kabátját sűrű hóréteg borította, a bajuszára ráfagyott a lehelete. A kezében egy kis fém kannát tartott.
— Matilde küldött egy kis forró kávét — mondta Julián, miközben belépett, s lerázta a havat a csizmájáról. A tekintete azonnal a szoba közepén terpeszkedő, vöröses-barna adobatégla-szörnyetegre tévedt. — Nos, Mateo? Még mindig nem gyújtottatok be a csodagépbe? Odakint megfagy a kerítés is. A feleségem kályhája úgy izzik, mint a pokol kapuja.
— A huzat még hideg volt — felelte Mateo, miközben a száraz fenyőgallyakat aprította egy kisméretű fejszével. — De most megcsinálom az indítótüzet.
Julián odaállt a téglaágy mellé. A kúp alakú, vízszintes ülőfelület – ami a tűzhely belső járatait takarta – sötét volt és nyers.
