— Az emberek a boltnál még mindig ezen nevetnek, Mateo — mondta Julián nem rosszindulatúan, de őszinte kételkedéssel. — Azt mondják, elégeted a télre valót, s a végén kénytelen leszel a saját bútoraidat bedobni. A téglák túl vastagok. A hő soha nem fog átjutni rakin.
— A kő emlékszik a melegre, Julián — mondta Mateo, anélkül, hogy felnézett volna a munkájából. — A vas elfelejti, amint kihunyt a parázs.
Mateo elővett egy darab szurokban gazdag fenyőfát – úgy hívták errefelé, hogy ocote. Ez a gyantás fa úgy ég, mint a fáklya, hatalmas füsttel és azonnali, éles lánggal. Nem a tűztérbe tette, hanem a kémény alsó tisztítónyílásába.
— Mit csinálsz? — kérdezte Elena az ágyból felülve. Clara a takarói alatt mormogott valamit a szemtelenségről és a pazarlásról.
— Feltűtöm a kéményt — felelte Mateo. — Létrehozom a feláramlást. Megtanítom a levegőt, merre kell mennie.
Meggyújtotta az ocote-t. A gyantás láng éhesen nyalta körül a kémény alsó tégláit. A fekete füst hirtelen megtorpant, mintha tanácstalan lenne, majd a kéménycső felől halk, tompa morajlás hallatszott: Kuuuuu…
A hideg levegődugó áttört. A kémény elkezdte beszívni a levegőt.
Mateo ekkor azonnal lezárta a tisztítónyílást, s odalépett a rakétatűzhely apró, függőleges etetőnyílásához. Ebbe a szűk, alig tizenöt centiméteres nyílásba csúsztatott be néhány vékony, száraz fenyőlécet. Nem rakott be vastag rönköket. Nem volt szüksége rá.
Odatette a gyufát.
A láng elkapta a léceket. S abban a pillanatban valami olyan történt, amit sem Elena, sem Julián, sem a sarokban gubbasztó Clara nem látott még soha.
A tűz nem felfelé tört, ahogy a szokásos tűzhelyekben vagy a nyílt kandallókban. A hatalmas belső huzat – amit az elszigetelt, függőleges belső égéskamra hozott létre – szívni kezdte a lángot. A tűz vízszintesen fordulva, süvítő hang kíséretében csapott be a szerkezet mélyébe.
Fuuuuuuuuú…
