Leleült az ágy szélére.
A meleg azonnal átjárta a vékony gyapjószoknyáját. Clara lehunyta a szemét. Az arca elernyedt. Egy hosszú, mély sóhaj szakadt ki a mellkasából – egy olyan sóhaj, amit talán az ura halála óta nem engedett meg magának.
— Ez… — suttogta Clara, s a hangja megcsuklott. — Ez olyan, mint a kemence oldala a régi falu konyhájában. Amikor még kislány voltam…
Nem fejezte be a mondatot. Nem kellett.
Julián Ríos némán bámulta a szerkezetet, majd lassan leült a tuskóra. Ránézett a saját száraz, fagyos kezére, majd Mateóra pillantott.
— Mateo… — mondta halkan. — Mennyi agyag és hány tégla kell egy ilyenhez?
Mateo elmosolyodott. A koromfoltos arcán a szemei végre megpihentek.
Másnap reggel a hóvihar elvonult La Cumbre del Pino felől.
A hegycsúcsok mögül előbukkant a hideg, vakító téli napfény. A kunyhóban olyan meleg volt, hogy Elena egy szál könnyű ingben sütötte a kukoricalángost a tűzhely felső, lapos részén, ami tökéletesen átvette a belső mag hőjét. Nem volt szükség külön konyhai kályhára.
Kilenc óra körül motorzúgás törte meg a hegyi csendet.
Egy öreg, kék Ford teherautó küzdötte fel magát a havas úton, hóláncokkal a kerekén. Leandro volt az, Elena bátyja. A fülkéből kiszállva az arca sötét volt, a kabátja gombjait a nyakáig húzta, s durván rúgta be az ajtót.
— Elena! — kiáltotta már a küszöbről. — Anya! Hol vagytok?! Pakoljatok! Az út még járható, de délutánra újabb vihart mondanak! Nem hagyom, hogy ebben a fagyasztóban pusztuljatok el!
Leandro belépett a konyhába – és azonnal megtorpant.
A meleg úgy csapott le rá, mint egy lágy, arany színű hullám. A levegőben sült tortilla és friss kávé illata terjengett.
Az anyja, Clara, az ablak melletti téglaágyon ült, egy szál könnyű kendővel a vállán. Nem köhögött. Az arca kisimult, s a kezében egy csésze gőzölgő kávét tartott.
