— Leandro — mondta Clara halkan, anélkül, hogy felállt volna. — Vedd le a kabátodat. Izzadni fogsz.
Leandro tátott szájjal nézett az anyjára, majd a húsára, végül a szoba közepén álló adobatégla-építményre.
— Mi… mi ez? — dadogta Leandro. — Hol a kályha? Hol a füst?
— Nincs kályha, Leandro — lépett előre Elena, s átnyújtotta az anyja által írott levelet a bátyjának. — És füst sincs. Mateo épített valamit, amit te és az anyánk nem tudtatok megérteni, mert csak a pénzt láttátok, amit elköltött, de nem láttátok a tudást, amit a kezében hozott.
Leandro elpirult. A levelet a zsebébe gyűrte, s bizonytalanul Mateóra nézett, aki a sarokban ült, s csendesen faragott egy új fa fogantyút a tisztítónyíláshoz.
— Mateo… — mondta Leandro rekedten. — Én… azt hittem…
— Gyere, ülj le — mondta Mateo szelíden, s megmutatta a helyet a téglaágy szélén. — A teherautó motorja valószínűleg elfagyott volna odafent, de itt a kövek még három napig melegek maradnak. Még akkor is, ha egyetlen szál fát sem dobunk rá.
A nap folyamán a hír úgy terjedt végig La Cumbre del Pino-n, mint a futótűz.
Az emberek, akik két nappal ezelőtt még a boltnál nevettek Mateo „téglaágyán”, most egymás után érkeztek a kunyhóhoz. Először csak óvatosan benéztek az ajtón, majd leveszik a kalapjukat, s hitetlenkedve tették rá a kezüket a meleg adobatéglákra.
Julián Ríos ott állt Mateo mellett, mint valami büszke asszisztens.
— Megmondtam nektek! — magyarázta a szomszédoknak kinyújtott mellkassal. — Ez a tűz magja! Nem pazarolja a fát! Egy marék gallyal egész éjszaka fűt!
A hét végére a hegyi közösség fele Mateo háza előtt állt sorban. Nem azért, hogy eladják a tégláit. Azért jöttek, hogy előleget adjanak neki – lisztet, babot, szárított húst és pénzt –, ha a következő tavaszig nekik is épít egy ilyen rakétatűzhelyet.
