Mateo nem válaszolt az anyósának. Egyetlen szót sem vesztegetett rá. Ehelyett benyúlt a rakás szélén heverő agyagos vödörbe, kivett egy maréknyi nedves, finomra szitált homok és vörös agyag keverékét, s óvatosan tapintani kezdte a téglák közötti réseket.
— Mi történt, Mateo? — kérdezte Elena, s közelebb lépett a férjéhez. Lement térdre mellé a hideg padlóra, figyelmen kívül hagyva az anyja rosszalló sziszegését. — Miért jött vissza a füst? Miért hideg a fal?
Mateo az asszonyra nézett. A szemeiben a fáradtság mögött finom szerkezetek rajzolódtak ki – belső járatok, szűkületek, a meleg levegő láthatatlan áramlása.
— A huzat még nem indult be — magyarázta halkan, s a mutatóujjával a téglaépítmény aljára mutatott, ahol a tisztítónyílás feküdt. — A kövek és a belső járatok teljesen hidegek. A levegő odabent nehéz, mint a víz. Amikor meggyújtottam a fát a tágas kráterben, a forró gáz elindult a vízszintes járatban, de ütközött a hideg levegődugóval. Nem tudta áttörni a kéményt, ezért inkább visszafelé tágult… ki a konyhaajtón.
— És a hő? — kérdezte Elena. — Miért nem melegszik?
— Mert ez nem kályha, Elena — mondta Mateo, s a tenyerét rásimította az egyik elhagyatott kemencéből származó, rusztikus téglára. — Egy vaskályha azonnal elégeti a fát, és átadja a hőt a levegőnek. De amint elalszik a tűz, a szoba negyedóra alatt kihűl. A rakétatűzhely más. Ez egy tüdő. Benyeli a tüzet, felperzseli a gázokat több mint ezer fokon a belső függőleges magban, s a forró gázt áthajtja a téglatömegen. A tégla lassan, órák alatt szívja magába a meleget. Amit most látsz, az még csak az agyag száradása. A kövek még isszák a nedvességet. A nedves kő nem melegít.
— Azt akarod mondani, hogy ki kell szárítani? — kérdezte Elena.
— Ki. De nem lassan. Egyetlen nagy, éhes tűzzel, ami áttöri a huzatdugót.
