Hirtelen megtorpant.
Az arca megváltozott. A szemöldöke felfutott.
— Mateo… — suttogta.
— Mi az? — kérdezte Julián, s ő is odalépett. Rátette a kezét a téglára.
A tégla már nem volt hideg. Nem volt nedves sem. A felülete langyos volt, de nem a felületi tűz maró, hirtelen forróságával. Olyan mély, puha, bársonyos meleget sugárzott magából, mintha a hegyi napfény ivódott volna bele a kövekbe egy hosszú nyári délutánon.
S ahogy telt az idő – két óra, három óra éjfél után –, a csoda csak most kezdődött el igazán.
Míg a szokásos kályhák a tűz elalvása után azonnal hűlni kezdenek, a Mateo által épített adobatégla-tömeg most kezdte kiengedni magából a belső magban eltárolt elképesztő energiamennyiséget. A téglaágy nem meleg volt már, hanem kellemesen forró. A hő lassan, megállíthatatlanul terjedt szét a kunyhó apró terében.
A szoba sarkaiban felhalmozódott fagyolvadék lecsöpögött a fapadlóra. A csipkés jégvirágok az ablaküvegen lassan elfolytak, átadva helyüket a tiszta, áttetsző üvegnek.
Julián döbbenten vette le a vastag gyapjúkabátját.
— Istenem… itt meleg van. Nincs füst. Nincs szag. És… és nem raktál rá fát egy órája!
— A kövek most dolgoznak — mondta Mateo. — A meleg odabent maradt. Nem engedtem ki a kéményen.
Elena odaült a téglaágy szélére. Átáradt a testén a kő kellemes, csontig hatoló melegsége. A fáradtság, a szorongás, az anyja által keltett kétségek egyetlen pillanat alatt elpárolgott a testéből.
— Anya — szólalt meg Elena halkan. — Gyere ide.
Clara a sarokban gubbasztott. Az arca még mindig szigorú volt, de a szája széle megremegtek. A hideg, ami évtizedek óta ült a csontjaiban – a szegénység, a küzdelem, a félelem hidege –, most felengedett a kunyhóban uralkodó tiszta, száraz melegben.
Lassan, bizonytalanul felállt. A botjára támaszkodva odalépett a téglaágyhoz. Ránézett a menyére, a sárga agyagra, a durva kőre, amit eddig az apja pénzének eltékozlásaként átkozott.
